Nos. Bő három hét után távoznom kellett volt kolleganőm vendégszobájából, úgyhogy azóta ismét nyugaton (régi falumtól egy köpésre) telnek napjaim. Egy korábbi ismerőssel költöztem össze, aki a volt főnökömék családi jóbarátja. Elsőre jónak tűnt az albérlet, de lakva hamar kiütköztek a hibái: a penészes falak, hiányos vagy hibás berendezések, de leginkább a zajos szomszédok. Mellettünk és felettünk ír fiatalok laktak, néha 5 éjszaka buliztak zsinórban, eláztattak bennünket, ordítottak, a ház előtt randalíroztak, és állatok módjára viselkedtek. Ezért aztán 2 hét után új hely után néztünk, majd hamarosan át is költöztünk a mostani házikónkba, amit mindketten "otthonnak" érzünk végre. Egy ötös sorház második lakása. Nem valami nagy, de kettőnknek megfelel, és eddig a szomszédok sem okoztak gondot. Nekem külön nyugalom, hogy Ruby-t biztonságban tudhatom a magánparkolóban. Egyébként van erkélyünk, ahonnan látjuk a szent zarándokhely, a Croagh Patrick csúcsát, van kilátás vízre (és tehénre), az én szobám pedig egy szomszéd udvarra néz, ahol a gyönyörű zöld gyepen két agár osztozik. Hétfő óta még növények is vannak az erkélyen, ééééééééés még én is bevállaltam egy kaktuszt.

Az álláskeresés néhány reménysugár után, egy ponton teljesen üres pénztárcával és bankszámlával, és álmatlan éjszakák sorával, majdnem totális kudarccal zárult. Vagyis nem zárult, mert továbbra is keresek. Pillanatnyilag egy négycsillagos szálloda éttermében vagyok próbaidős felszolgáló, de csak heti pár órában, ami nem fedezi a kiadásaimat. Volt néhány interjúm, de kizárólag takarítói állásokat ajánlottak fel, a recesszió miatt a rendes munkákra kizárólag íreket vesznek fel. Húsvétkor elkezdtem dolgozni egy helyi panzió/bár/étteremben, de már az első nap tudtam, hogy nem fog menni. A hely színvonala valahol a Mariana-árok körül lehet, mind a tulajdonost, mind a klientúrát illetően, de inkább nem részletezem, hogy milyen gyomorforgató dolgokkal szembesültem. Napokon belül felmondtam, aztán még ment a harc a tulajjal, mert nem akart fizetni, aztán meg fel akart jelenteni, mint mocskos külföldi csalót. Szerencsére azonban sajnálta az időt és energiát, hogy be is váltsa a fenyegetőzést, úgyhogy megszabadultam attól a rosszemlékű helytől. Pár napig kisegítettem egy házaspárnál, akik márciusban majdnem felvettek a saját panziójuk menedzselésére, de végül mégsem. Ennek ellenére egész jóban lettünk, így behívtak pár napra áprilisban, ami nagy segítségnek bizonyult anyagilag. A gödörből viszont még nem kecmeregtem ki, úgyhogy igyekszem meghúzni magam, és amíg nincs más vagy nincs jobb, addig próbálok a felszolgálásból összekuporgatni egy lakbérre valót. Hogy bölcs barátomat idézzem: "jobb a biztos sz*r, mint a bizonytalan semmi".

Nos, ismét ír földön telnek a napjaim, immáron két hete. Percre pontosan!

Az álláskeresők mindennapjait élem volt kolleganőm vendégszobájában, Kells-ben. Felkelek, bekapcsolom a gépet és kisebb szünetekkel késő estig vadászok a hirdetésekre. Eddig eredménytelenül, de nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy feladjam. Az időjárás nagyon üdítő, mindenhol nyílik a nárcisz, ma egész délután a szomszédok fűnyíróinak távoli döngicsélését hallgattuk, és délután frissen nyírt fű illatát szívtam be az orromon séta közben. A házban viszont alig-alig megy a fűtés, és ezt egy magamfajta puhány rosszul viseli. Vettem egy kis szobai hősugárzót, az hoz egy kis melegséget az életembe.

Az egyhangú napokat feldobandó néha felajánlom szolgálataimat. Az első héten összeraktam a másfél éve falnak támaszott, originál csomagolásban jobb sorsra váró lapraszerelt konyhaszekrényt. Kellett rá 4 óra, amiből az első az ábrák értelmezésével, sűrű anyázással és a kismillió csavar kiválogatásával ment el. Csak úgy repült az idő, mire minden csavart, fiókot és fogantyút a megfelelő helyre applikáltam, a végeredmény viszont szemet gyönyörködtető lett.

Kolleganőm felsőoktatási előkészítőre jár, és láthatóan meghaladja az erejét, hogy minden tárgyban tartsa az iramot, így múlt héten nekiültem a Hamletnek és megírtam belőle egy 6 gépelt oldalas elemzést egy előre megadott cím alapján. Gondolom a tanára meg lesz majd lepve, hogy ki sem nézett volna belőle ilyen színvonalú beadandót. Ma pedig megfőztem életem első marhapörköltjét, kizárólag ír hozzávalókból, olivaolajjal és jobb híján kaliforniai paprikával. Evés közben nosztalgiával gondoltam a köménymagra, hogy az milyen jó lett volna a krumpli vizébe, de összességében nagyon finom lett!

Olyan sokoldalú vagyok, hogy az már gömb! Azt hiszem ezeket az eredményeket be is írom az önéletrajzomba. :)

Még adós vagyok a corki képes beszámolóval, és a ma lőtt képekkel. Majd otthonról. Reményeim szerint jó kis magyar szaloncukrot majszolva...

Egyébként egy vagyont költöttem ma postaköltségre, mire minden extra holmimat bedobozoltam, aztán kiderült, hogy a bőröndöm félig üres. Egye fene, belefér Petinek egy újabb sörbontó - bár a "szokott" fajtát már nem forgalmazzák. :-)

Egyelőre ENNYI.

Szívderítő látványra ébredtem tegnap. Az indiai séf szobája az ablak fölött (úgy látszik a javítás csupán ideiglenes megoldásnak bizonyult) ismét beázik, ezért a műanyag dobozokban gyűjtött vizet néha ki kell öntenem. Tegnap, ahogy elhúztam a függönyt, teljesen lesokkolt az ablakon burjánzó gombák látványa. Gombamártást valaki?

*#&{Đ[đ    UNDORÍTÓ!!!  Hiába no, Írország nyirkos, sötét hely, pláne így 5 hete fűtés nélkül.

Múlt héten igazán nagy fába vágtam a fejszémet egy dél-nyugat-írországi kisebb körúttal. Először is a mostanában magányos, ezért túlzottan ragaszkodó Squire adta fel a leckét, aki pakolás közben betelepült a csomagtartóba, 20 perc kérés, parancs, rimánkodás, fenyegetés nem hatott rá. Végül becsuktam a sötétbe, amitől jobb belátásra tért, és nem győzött elég gyorsan távozni. Ehh, buta jószág.

A faluból Galway-Clare-Limerick-Kerry megyéken át közelítettem meg úticélomat, Corkot.

A gyors autóút helyett az út egy részét kitérőkkel, másodrangú, gyönyörű tájakon vezető utakon tettem meg. Nem bántam meg a dupla időt és benzinköltséget, a lélegzetelállító látvány bőségesen kárpótolt. Egyetlen bánatom, hogy vezetés közben nem állhattam neki fotózni a helyenként egysávosra szűkülő, kanyargós hegyi utakon, így csak emlékeimben rögzült egy-egy idilli táj.

Egy éjszakára Tralee-ban szálltam meg. A megyeszékhelyen rendezik a Tralee rózsája (Rose of Tralee) fesztivált minden év augusztusában. A fesztivál egyfajta verseny, amelyben részt vesznek az ország hölgyei, illetve ír származású, de külföldön élő jelentkezők. Közülük kerül ki a legnyájasabb (nem feltétlenül a legszebb) Tralee rózsájaként.

Másnap felkerestem a Killarney-i Nemzeti Parkot. A több mint 10 ezer hektáros területen apátság, kastély rom, gyönyörű park, hegyek-völgyek, egy vízesés (Torc) és három csodálatos tó (Leane-tó, Muckross-tó és Felső-tó) található. A parkon belül lovas kordén kerültem egyet (mert itt ez a klasszikus, bár nem túl takarékos módi), dolgom végeztével pedig Rubyval kerültük meg félútig a parkot, meg-megállva néhány kihagyhatatlan kattintás erejéig.

Korábbi elhatározásomhoz híven dologtalan napjaimból néhányat az ország további feltérképezésére fordítottam. Októberben elautóztam Meath megyéig, Kellsbe (az a sziget keresztben, deréktájban), ahol volt kolleganőmnél töltöttem 3 napot. Az útikönyv alapján összeállított lista helyi állomásait önállóan, a közelieket közösen kerestük fel. Kells neve a dublini Trinity College-ban őrzött, díszes iniciálékkal ékített kódex miatt lehet ismerős. A városban, amely évszázadokon át adott otthont az eredetinek, ma már csak másolatot őriznek. Itt nem kell attól tartani, hogy 5 másodperc után fegyveres őrök tessékelik tovább a tolongó turistát a sorban, nyugodtan lehet gyönyörködni, akár fényképezni.

A város másik nevezetessége a minden oldalán ábrázolásokkal díszített Piactéri kereszt, ami ezer évig állta az ír időjárás viszontagságait, egykoron bitófaként is működött (az angol helyőrség akasztotta fel 1798-ban a lázadó íreket párosával, hogy a kereszt fel ne dőljön), hogy 15 évvel ezelőtt egy buszsofőr egyetlen elhibázott tolatással ledöntse. A helyreállított kereszt ma már forgalom elől elzárt területen áll.

Az Ardee környékén található Kildemock ugráló temploma talán a legkacagtatóbb az eddig hallott ír történetek közül. Egy viharos éjszakán, 1715-ben a templom egyik soktonnás terméskő fala közel egy méterre beljebb "költözött" az alapzatától, miközben természetfeletti módon egyben maradt. A helybéli legenda szerint a szentelt fal azért szánta rá magát e különös lépésre, hogy kirekessze a nyáj egy méltatlan tagját, akit a templomban temettek el. Érdekes módon a templomnak ez az egyetlen fala áll mind a mai napig.

Ugyan én magam nem hallottam róla ezelőtt, de az ország egyik legjelentősebb emléke a Brú na Bóinne néven ismert kiterjedt neolit kori temetkezőhely. Ezer évvel régebbi, mint a Stonehenge, királyok és papok temetője volt. A körzet számos kisebb és három nagyobb lelőhelyből (Newgrange, Knowth és Dowth) áll. Mi Newgrange-et kerestük fel. A 80 m átmérőjű, 13 m magas, fűvel borított domb alatt az ország legszebb neolit folyosós sírja található. A sírkamra főbejáratát faragott, kettős- és hármas spirálvonalakkal díszített szegélykő őrzi. Az idegenvezetőtől persze 4-5 különféle magyarázatot hallottunk a műemlék lehetséges funkcióval kapcsolatban. Talán VIP temetkezési hely volt, talán szakrális építmény, esetleg gigantikus csillagászati naptár, de akár magtárként is szolgálhatott a folyosós barlang. Ami a hármas spirált illeti, kézenfekvő a szentháromságot felhozni magyarázatul. Ám ne feledjük, hogy mindez i.e. több mint 3 évezreddel ezelőtt...

Van fogalma bárkinek is arról, mennyire minimális inspirációt ad harmadjára is jelentkezni ugyanarra az álláshirdetésre?! Na jó, frusztrációm elől ide menekülök most pár percre, hogy röviden összefoglaljam az elmúlt időszakot.

A munkám véget ért a kis falusi panzióban, ennek ellenére a főnököm nagylelkűen felajánlotta, hogy maradhatok a szobámban, ameddig szükségét érzem. Szívem szerint tovább állnék akár holnap, viszont munka nélkül eléggé tanácstalan vagyok az új céllal kapcsolatban. Egy hónapja jelentkezem több megyében is, de 3-4 automatikus válaszon (köszönjük jelentkezését, a pályázatok feldolgozás alatt állnak blabla) kívül abszolút semmi visszajelzést nem kaptam. Azt gondolná az ember, hogy 3 év kinti tapasztalat után már csak-csak szóba állnak vele, de ez sajnos nincs így. Kiderült, hogy itteni munkanélküli segélyre mégsem vagyok jogusult, és a fizetés nélküli, úgymond munkatapasztalatként meghirdetett állásokra is csak minimum fél év szociális támogatás után lehet jelentkezni. Szóval adva van az igényem a változásra, mind a lakóhelyet, mind a munka jellegét illetően, de a helyzet jelenlegi állása szerint megint mehetek haza téli álmot aludni és felélni a minimális megtakarításomat (mert ne gondolja senki, hogy itt jól megszedi magát az egyszeri halandó). Tényleg kedvem volna a hajamat tépni vagy a falhoz vágni valamit.

Hétfő óta teljesen egyedül vagyok a nagy házban, mivel főnökömék kitelepültek a napfényes Miamiba. Néha nagyon fel tudott mérgelni, főleg az utolsó évben, de ahogy a kocsi távolodott, ráébredtem, mennyire megszerettem őt is és az imádnivaló feleségét is. Elvégre ő volt az egyetlen, aki annak idején hajlandó volt alkalmazni, segített, amiben tudott, és végtére is egy fedél alatt éltünk 3 évig. Most meg úgy fest a helyzet, hogy sosem látjuk viszont egymást. Hacsak meg nem látogatom őket az Államokban, aminek igen kicsi a valószínűsége.

Ide elvileg visszavár az új főnök is jövő tavasszal, de mint mondottam, szeretnék most már valami nagyobb szellemi kihívást jelentő munkakört betöltetni. Erre itt nyilvánvalóan nincs remény.

No, ennyi dióhéjban. Véget ért a móka mára, zárul Mese mókatára.

Az adásszünetnek nyilvánvalóan megvolt az oka: nem akartam rinyabloggá változtatni ami olyan sok szép emléknek adott már helyet, de valószínűleg időm se lett volna erre. Szó szerint betegre dolgoztam magam ebben az évben, nagyjából megutáltam mindent a mostani munkámmal kapcsolatban, és kicsit kiábrándultam az emberekből is, akik körülvesznek. Persze vannak elvétve jobb napjaim is, és a kimerültség mértékétől függően látom sötétnek a dolgokat, de hosszas rágódás után arra jutottam, hogy innen tovább kell állnom. Egyszer élünk, nem igaz? (Bár valamit nyilván nagyon elbénáztam előző életemben, hogy képtelen vagyok megalkudni a sorsommal...) Utálom a változást, minimális döntéseken is idegesítően sokat agyalok, úgyhogy nehéz időszak vár rám - ismét. Itt még kereken egy hónapom van hátra, aztán ki tudja?! 

Barátaim az Úrban! Csoda történt! A főnökömtől kaptam 5 szabadnapot 3 hét múlva, hogy élőben is meg(csodálhassam)hallgathassam a VOLT fesztiválon fellépő 30 Seconds to Mars énekes-színész-kreatív elme frontemberét. Meg persze adok egy puszit apukámnak is a szülinapján, hamár úgyis az országban leszek. De egyébként rohanós pár nap lesz, és kész elmebaj ennyi időt, pénzt és energiát fektetni egyetlen koncert megtekintésére, dehát nőből vagyok, semmi sem meglepő ennek tudatában. Szóval: július 2. Sopron.

Kevésbé pozitív esemény - és most, hogy már otthon is tudják, itt is elmesélhetem -, hogy 3 hete volt egy autóbalesetem. Galwayből vezettem hazafelé, és 4 mérföldre a falu határtól megpördültem egy olajfolton. Mivel a kormányzás és fékezés annyit ért, mintha jégen korcsolyáztam volna, sajnos menetsebességgel csapódtam be egy út menti hegyoldalba. Hihetetlen mázli, hogy utána visszalökődtem a saját sávomba, és nem a meredek árokban kötöttem ki a birkák között, illetve, hogy épp nem volt forgalom azon a szakaszon. Különben belegondolni is rossz, mi történhetett volna. Nekem néhány kisebb zúzódáson kívül nem esett bajom, de szegény Ruby eléggé megsérült miközben azon igyekezett, hogy én épségben maradjak. A biztosító állásfoglalása szerint a javítás "nem gazdaságos", de mivel Rubyról van szó, és létfontosságú rész nem sérült, a szerelők saját szakállra nekiláttak a helyrepofozásnak, és elvileg szombatra újra itt áll az ablakom alatt. Úgyhogy ez jó. Viszont azt saját tapasztalatból mondhatom: MINDIG (minden körülmények között) KAPCSOLJÁTOK BE A BIZTONSÁGI ÖVET!

Már a legutóbbi bejegyzésben említettem, hogy elkezdett esni az eső. A helyzet idestova harmadik hete változatlan. Eső minden nap. Egész nap. Tarkítva némi jégesővel, orkán erejű szelekkel. Hajnalonta néha arra riadok, hogy a cserére váró söröshordókat görgeti a szél a parkolóban. Tegnapelőtt 7 hordót szedegettem össze a szomszéd telkéről, és hordtam vissza őket. Gurultukra persze felriadtam hajnalban, gyorsan meggyőződtem róla, hogy nincs közvetlen veszély, majd visszafeküdtem. Két héttel ezelőtt - persze a szabadnapomon, amikor alhattam volna akár délig - az első guriga hajnali 4-kor indult útjára. Akkor még nem tudtam milyen zajt hallok. Felkeltem, kilestem az ablakomon, erre látom, hogy a Heinekenes hordó félúton van a főút felé. Nosza, kaptam is magamra a télikabátot, kocogtam begyűjteni a szökevényt, mielőtt valami végzetes történne. A főnököm motorcsónakját is hozzá kellett láncolni a furgonhoz, és úgy egyébként is cudar idő van, az embernek nincs humora kimozdulni a házból. De persze muszáj oda-vissza járkálni a mosógép és a szárító között, úgyhogy pöpec kis megfázást szedtem össze így május végére. És nem tudok aludni, mert mindig felriadok az eldugult orrom miatti horkolásomra.

A munkaerő kibővült két részmunkaidős hímnemű taggal: Liam angliából visszatelepült huszonéves srác, mosogatófiúnak került ide, de valószínűleg az én konyhabeli munkámat fogja elszedni. Múlt héten - 3 munkanap után - totál összeverve, törött ujjal, betört orral érkezett. Azt mondja, a barátnője esett neki egy fém mérőkanállal. Szép dolog a szerelem... Lényeg, hogy totál használhatatlan így. Az étteremben pedig egy régi ismerős szolgál fel hetente pár napot. Ő elég vicces figura, és érti is a dolgát, úgyhogy nincs panaszom rá. Elvileg jövő héten érkezik valami csaj is. Hátha ő már fog vasalni is...

Idevágó filmtörténeti klasszikus (habár igazság szerint az előző videórészlet végén veszi kezdetét az égi áldás, illetve abban hangzik el a címet ihlető sor is):

És a víz víz víz csak jött jött jött...

Lássuk, mi történt a legutóbbi bejegyzés óta... Nem valami sok tényleges, nagy horderejű esemény, azt előre leszögezhetjük.

A temetésen leégtem kb. 20 perc alatt, persze ez csak este tűnt fel. Miután a kezdeti Piroska-szakasz elhalványult, kulcscsonttól felfelé elöl-hátul egy árnyalattal sötétebb vagyok az újszülött kismalacnál, és ügyelnem kell, ne vegyek fel v-nyakú felsőt, mert igen hülyén mutat a kör alakban árnyalt nyakammal.

Aznap egyébként Galwayben tartottam mozis estét, ahol A lány és a farkas (Piroska és a farkas feldolgozás), valamint a Beastly (Szépség és a szörny feldolgozás) csak igazolta régi gyanúmat, hogy a férfiak mind szörnyetegek. Nnna, erről ennyit. Másnap hazavezettem, majd este, amikor éppen vacsorázni készültem, a főnököm, a rezidens szörnyeteg közölte, hogy "ugye biztos kézzel vezetnéd az autómat?" Ööööö.  Rory dzsipjének (amelyik átment a lábfejemen) elektronikája ugyanis Dublin felé félúton felmondta a szolgálatot, így slusszkulcsostul, tárva-nyitva kénytelenek voltak egy vasútállomáson hagyni. Onnan kellett hazajuttatni, mielőtt lába kél. Főni vezette a dzsipet, én követtem a kisfurgonnal, hogy ha bármi van, kéznél legyek. Kapásból belevitt 6 ismeretlen körforgalomba a drága, kicsit remegett az a biztosnak hitt kéz, sőt 110 felett a láb is, úgy féltem, hogy szem elől tévesztem és Belfastban kötök ki, de rekordidő alatt, sértetlenül hazavezettem a Caddy-t. Csak a raktérben zötykölődtek kicsit a főnök kacatjai. Jah, meg nem találtam a hátramenetet. De üresben épp eleget gurult hátra a kocsi az úton, hogy meg tudjak fordulni. Csak a forgalmat állítottam meg rövid időre. Hehe. :P

Most hétfőn pedig Dublinban voltam, igaz csak a westporti vasútállomásig kocsival, onnan vonattal. Vagyis vonatpótló busszal, mert mikor máskor történne valami, ha nem az év azon napján, amikor én kívánom igénybe venni a vasút szolgáltatásait?! Csak néhány órát töltöttem a fővárosban, amíg cipőt vásároltam a nagylábú boltban. Tortúra volt, mint mindig. Viszont most már van egy pár fehér, illetve piros cipellőm is. Biztos ami biztos alapon vettem pár papucsot is, abból elég a két számmal kisebb is, nem baj, ha elöl-hátul kicsit lelóg a lábam. Ilyenkor azért eszembe jut, hogy pályát tévesztettem (nem is egyszer...), mert ha kitanultam volna a cipőkészítést, akkor jobban jönnék ki ebből a nagy lábon élésből.

Az időjárás egészen a mai napig hihetetlenül kegyes volt hozzánk, ragyogó napsütés, kellemes meleg, hűsítő szellő kényeztette mindazokat, akik valamennyit a szabadban tudtak időzni. (Jelenlévők persze kivételek.)

Mivel a kitartóan szakadó eső elmosta nagyravágyó hegymászási terveimet, kénytelen voltam beautózni a jóléti központba (wellness center, ééééééérted), ahol 50 perc megfeszített konditermi erőmunka után felüdülésre vágyva csobbantam a medencébe. Kb a hatodik hossz után arra lettem figyelmes, hogy egy fiatalember lepkehálóval fekáliát szedeget a medencéből, és rövidesen fel is kérték az úszókat a távozásra, mert a lepkehálós látszat ellenére mégsem lepke volt, amit az egyik gyerek elengedett a víz alatt. Ez milyen mesébe illő fordulat? Hmmm, kiskoromban olvastam az A lány, aki kenyérre lépett címűt. Úgyis a feldolgozások korát éljük, az én sztorim lehetne A lány, aki sza*ban úszott.

Az a baj azzal, hogy a falu ilyen kicsi, hogy ha valaki meghal, azt nagy valószínűséggel én is ismertem. Így történt ez most is. Az egyik kocsma tulaját holtan találták ma reggel a házában. Mindig olyan kedves volt hozzám, többször is megvendégelt egy üdítőre. Ugyan egy pár évvel ezelőtti szélütés következtében beszélni nem tudott, akárhányszor összetalálkoztunk, mindig messziről integetett, és idén már a hümmögését is kezdtem egész jól megérteni. Nagyon nagyon sajnálom a gyerekeit, akik ugyan felnőttek már, de ez azért váratlanul ért mindenkit. Nyugodjon békében.

Ti meg otthon, Németországban vagy Kanadában mind vigyázzatok magatokra, rendben?

Borús napra ébredt a falu népe. Vége a szép időnek.

Természetesen ilyenkor bezzeg 7-kor kidob az ágy, amikor aludhatnék délig... 11-re amit tudtam el is végeztem, úgyhogy belefért az időmbe az univerzális: közösségi ház - falusi könyvtár - kickbox terem 3az1ben felkeresése. Jöttömnek nagyon örült a láthatóan magányos könyvtáros, és rögtön fel is kért, hogy lépjek be a helyi női kötélhúzócsapatba. ENNYI. :D

Nem hittem a szerencsémnek, amikor még ma is sütött a nap! Gyorsan el is kértem magam meg az ifjabbik ebet egy egészségügyi délutánra. Nagyon remekül éreztük magunkat. A kutya maximum azt nehezményezhette, hogy ötszáz képhez kellett modellt állnia. Jöjjenek is a fotók!

Angyalkakagyló! Rám várt!

Na, ez egy jól elkapott pillanat lett! :)

Jelentem, a szobák készen állnak az első vendégek fogadására, akik holnapután már érkeznek is! Ha nagyon jó hangulatban leszek holnap, akkor elképzelhető, hogy még kívülről kisuvickolom az ablakokat. Az étteremben is rövidesen helyreállíthatom az eredeti állapotokat, már csak a konyha tartogathat "mockosz kisz" meglepetéseket. /Jah, az otthon megvalósított Gyűrűk ura maraton óta néha Gollam-módra beszélek, de ez senkit ne zavarjon drágaszág./ 

Tegnap a főnököm kitalálta, hogy fessem le feketére a kültéri lépcsők függőleges oldalait. Remek szórakozás volt, de legalább a szabadban lehettem. Ma meg olyan nagy mázlim volt, hogy még mindig maradt a napsütés, és mivel rutinos rókaként már elvégeztem minden előre várható feladatot, délután szabadon élvezhettem ennek örömeit. Így a "nyugati út" nevezetű turista útvonalon kirándultam egyet. Utamat az elmaradhatatlan birkák szegélyezték, egyébként háborítatlan nyugalomban, remek muzsika mellett telt a könnyített hegymászás. Úgy feltöltődtem, hogy legszívesebben a túloldalt is megmásztam volna!

Kicsit nehezen zökkenek vissza a régi kerékvágásba, hiába no, hosszú volt a tél. A szobák már nagyjából rendben, nyitás előtt még egy gyors porszívózás, utolsó ellenőrzés dukál majd. A társalgó, a folyosó, az étterem viszont még úgy fest, mint ahol bomba robbant. A téli csőtörés miatt a falakat újra kell festeni, de a biztosító az elmúlt 3 hónap alatt képtelen volt kárbecslőt kiküldeni, úgyhogy persze mindent kapkodva kell majd elvégezni, ha végre méltóztatnak kijönni. Nem baj, úgy jó az élet, ha zajlik.

Tegnap volt az esküvő. Két pap esketett, pontosabban egy pap és egy papnő, aki nem tudom miféle egyházhoz tartozott, már ha egyáltalán... Az öltözetén akadt jin és jang, Dávid-csillag, kereszt, meg amit akartok.

Nagyon vagány volt a frizurája is, és a beszédébe is sziporkázó poénokat épített be, amin igen jól szórakozott a násznép. Hogy csak egy példát említsek, az eskü szövegét a szülőkkel kezdték a házasulandó fiatalok, akik személyes példaként álltak előttük, irányt mutattak, előszeretettel osztogattak tanácsot, még akkor is ha maguk a csemeték nem kérték. Egyszóval, a szertartásban kiváló érzékkel ötvözték a vallást, az ír elemeket, a humort, családot és érzelmességet. Hozzátartozók olvastak részleteket versekből, könyvekből, még újságcikkből is, közösen énekeltek zsoltárokat, slágert a 60-as évekből, és a vőlegény nővére is előadott két művet.

Ezt a dalt közösen énekeltük, éppen csak "gonna get married" (össze fogunk házasodni) helyet "just got married" (most házasodtunk össze) szöveggel amíg az anyakönyvet írták alá a "főszereplők".

Ezt pedig Maeve énekelte egy szál magában majdnem olyan gyönörűen mint az ír anyától, skót apától származó kanadai Loreena McKennitt.

A hozzátartozók gyerekei saját fohászt fogalmaztak, azt olvasták fel. Tündéri volt! (Bár tudom, hogy ez a megnyilvánulás nem vall rám...) Elnéztem középen az egyik unokatestvér kisfiát. Messze a legszeretetreméltóbb mind közül, ahogy a nagy betűmérettel nyomtatott laminált papírját olvasta nagy igyekezettel, szívből jövő szeretettel. Valóban nagyon sok Down-kóros gyerek és felnőtt van az országban, hiszen itt a törvény tiltja az abortuszt. De tudjátok mi a helyzet? Az, hogy ezeket a gyerekeket legalább annyi szeretet veszi körül, mint egy tökéletes csemetét. Senki nem érzi kényelmetlenül magát a társaságukban, és nem is bánnak velük úgy, mintha debilek volnának. Úgyhogy ebből a szempontból is bőven van mit tanulnunk e kis sziget lakóitól.

No de hogy simább vizekre evezzek, álljon itt néhány kép azokról a helyekről amelyeken különösen "útálok" átutazni Rubyval. :-) Igaz ugyan, hogy nem gyakran kell sajnos erre járnom...

Elhiszem, hogy ilyen környezetben lehet igazán "békében" nyugodni.

Ez egyébként Renvyle. Ide szól a kétszemélyes vacsorautalványom. Jajj de rossz! :D

Kylemore-i út. Ez majdnem mindig így néz ki viszont. Kivéve a Hold látványát.

Itt pedig, ha figyelmes az ember, a kép közepén halványan látszik a szivárvány. Mire odaértem a tövéhez, már nem volt ott egy kobold sem. Egyébként ha kinti képemet láttok, és sötét felhők vannak rajta, na arra van a falu! Hihetetlen, hogy itt mindig esik! Grrr

Szia Anyu-Apu! Továbbá üdvözlöm azokat, akiket a véletlen ismét ide hozott. Mivel még csak pár napja tértem vissza, egyelőre nincs sok mesélnivaló. A táj gyönyörű, bár még igen télies, a reggelek nehézkesen, fagyosan indulnak, hogyúgymondjam "zimankóval járnak" hehehe. Ma már kisütött a nap is, szépen ragyogtak a hófödte hegycsúcsok, úgyhogy a frissen bevizsgált Rubyval tettünk is egy gyors kiruccanást. Nagy kár, hogy sosem jut eszembe kivenni a fényképezőgépet a fiókból. De azért igyekezni fogok idén végre lefotózni a tájat, amikor virágok tarkítják az útmenti domboldalakat.

Ugyanis már most biztos, hogy ez lesz itt az utolsó évem. A főnököm idén befejezi helyi pályafutását és jenki nejével inkább a napsütötte Miamiban alapít családot. Valahol meg tudom érteni... Most viszont nagy a sürgés-forgás a középső báty pénteki esküvője miatt. Leginkább azzal tudom magam hasznossá tenni, ha napközben meghúzom magam, és inkább délután és kora reggel takarítom el a sáskahad után maradt romokat.

A falu még néptelen, de elvileg 2 hét, és újra beindul a "pezsgő" társasági élet. Addig maradnak a szorgos munkanapok. És a korai lefekvés. Jojcakát!

2010 a lagzik éve, ez már nyilvánvaló. Főnökömék, Dóri barátnőm, Johnny C. és Philip C. a faluból, és év végéig még a főnök bátyja is pont belefér, aki júliusban jegyezte el angyali barátnőjét,  Brid legnagyobb örömére.

Emlékszem, amikor tavaly decemberben Kimék dalokat keresgéltek az első tánchoz. Akkor láttam először ezt a felemelő, szívet melengető videót. Most viszont idebiggyesztem mindenkinek, kortól, nemtől, családi állapottól függetlenül. Nézzétek és örvendjetek!

Na akkor most nekidurálom magam a maratoni bejegyzésnek. Igazából csak homályos képek rémlenek az elmúlt két hónapból, úgyhogy akkor ismét egypercesek következnek.

A kis hableány, avagy A bal lábam - második fejezet

Mióta Ruby megvan, és akad pár óra szabadidőm, viszonylag nagy szabadsággal léphetek meg a munka frontjáról. Moziba is szinte rendszeresen eljutok (bár a felhozatal igen gyenge, sajnálatos módon), sőt, egyik első májusi szabad estémen felkerestem a szomszéd város uszodáját is. A medence parányi, sekély, és dögmeleg benne a víz, de azért mennyeit lubickoltam. Egészen addig, míg elrugaszkodás közben meg nem csúszott a lábam a csempézett falon, és hogy, hogy nem, sikeresen eltörtem az egyik lábkörmömet (bal mutatólábujj, hogy pontos legyek), de úgy, hogy napokig könnyeztem, ha bármi is hozzáért. Munka közben persze azért zoknit, cipőt kellett viselnem, ami jelentős fájdalommal járt. Nézegettem hónapokig az elszíneződött kis félbetört körmöcskémet, remélve, hogy megmarad a helyén, ha mégoly furán néz is ki. Aztán múlt héten arra figyeltem fel, hogy növekedésnek indult, és az életidegen bíbor rész helyét lassan egészséges köröm veszi át. Hepiend.

Hamupipőke

Mindenes munkakörömből adódóan elég sokszor találkozom ugyanazzal a vendéggel, amíg nálunk száll meg: recepció, tea-kávé, ez kell-az kell, reggeliztetés, szobaszervíz, vacsora, kijelentkezés. Gyakran meg is kérdezik, hogy alszom-e egyáltalán vagy hogy a munkahelyemen lakom-e. Két hónapja volt itt egy kedves házaspár, akik szintén minden üggyel kapcsolatban belém futottak, ők is hasonló megjegyzést tettek valamelyik reggeli közben. Ám az igazi poén akkor csattant, amikor távozásuk után a szobájukat kezdtem takarítani. Ugyanis a szobakulcs mellett az asztalon hagytak egy darab papír törlőkendőt rajta pár euróval, és a címzett nevével:

Így lettem mesebeli Hamupipőke. :)

A fehér tehén szigete

Utolsó közös szabadnapunkon (ami szintén jóval ezelőtt volt, valamikor májusban) Srival - és persze Rubyval - kiruccantunk. Inishbofinra (ami annyit tesz: a fehér tehén szigete)  látogattuk el. Az időjárás nem bizonyult túl kedvezőnek, a kicsiny kompot ide-oda dobálták a haragos hullámok, és az egész szigetből alig láttunk valamit a mindent beborító köd miatt.

Elég horrorisztikus, igaz? Ja, és mondanom sem kell, hogy a 6 másik, szintén a komppal érkező, turistán kívül egy lélekkel sem futottunk össze. A nagyobb baj az volt, hogy az eleredő eső elől sem tudtunk menedéket lelni, mivel minden vendéglátó egység zárva volt. Azért így is találtam szívmelengető fotóznivalót:

Mint például ezt az elhagyatott, romos házikót, amit gyermeki kezek színeztek megmosolyogtatóvá

Ez utóbbi az úszkáló Kula bácsi-imitátor fókával külön kedvencemmé vált.

Na meg aztán ez a látvány is elnyerte a tetszésemet, ahogy egy ház belsejében cseperedő fa tör utat magának az ablakon át:

Jól megy nekik ez a "variációk egy ablakra" téma, nem?

A napos tengerpart topikon viszont még bőven van mit javítani, mert azt baromi lelohasztónak találtuk...

A névadó fehér tehénből is csupán egyet láttunk: a temető mellett legelészni. Hááát, nem tudom ez jó jel-e...

Azóta nem voltam kirándulni. Egy-egy rövid vásárlás vagy mozi, de azon kívül semmi. Ha korábban nem, októberben viszont mindenképp újabb felfedezőútra megyek, ha meglátogat a nagy és erős bátyám. Juhhéj! Erről jut eszembe, hogy a múltkor a falusi gyapjúmúzeumban tekintettük meg a kézi és gépi birkanyírás gyönyöreit, illetve a gyapjúfeldolgozás kezdeti lépéseit szemléltető bemutatót. Csuda izgalmas volt, mint arra számítani lehetett. :)

Itt a vége, fuss el véle.

És milyen jól jön, hogy sosem voltam cserkész...

Te jó ég! Elfelejtettem, hogy hogy kell belépni a saját blogomba! Nagy nehezen rávettem magam az írásra, erre csak haboznak az ujjaim a klaviatúra felett... Először nem is a blog.hun próbálkoztam! Ahhhülyéje! Nahát ezen csakis röhögni lehet.

Lényeg, hogy a héten próbálok ide rittyenteni valamit a pár kitartó olvasónak. Cserkész becsszó. Vagy kisdobos?! Sz'al tényleg.

Van, hogy az ember lányában feltámad a gyanú, rafinált összeesküvés áldozata lett. Az egész szombaton kezdődött, amikor a teltházas este után a főnököm a kocsmában italozó 24 szállóvendégünkkel cimboraságba kerülve nagylelkűen engedélyezte a késői reggelit. Másnap persze délelőtt 10 előtt egy lélek sem akaródzott egy jófajta fullájris reggelit az arcába lapátolni, közben délre egy francia turistacsoportot vártunk ebédeltetni, szóval enyhén stresszesen kezdődött a nap. Még csak reggelizni szállingóztak a népek, mikor már rég ebédhez kellett volna teríteni. Persze a kijelentkezéssel, szoba elhagyással sem siettek, így nem tudtam nekikezdeni a takarításnak sem. Közben hiába vártuk Niamh-et, akinek egyrészt az étkeztetésnél, másrészt a szobáknál kellett volna segítenie, nem bukkant fel. Szóval végül egyedül kellett nekigyűrkőznöm az összes szobának, ami nem egyemberes munkaadag, pláne nem az adott "kései reggeli, plusz ebéd" esetben. 13 órán át rohangáltam, mint a mérgezett egér, a nap végére minden porcikám sajgott, és így is csak a szobák, illetve szennyes 2/3-ával tudtam végezni. Aztán hétfőre maradt a többi, ám mivel az indiai séf pofátlanul a saját cuccait mosta, minimum két óra hátrányba kerültem a mosógép és a szárító foglaltsága miatt. Aztán mikor szintén egész napos rohangálás után kidögölve nekiálltam volna vasalni délután 5-kor, a főnököm anyukája éppen két szatyornyi ruha vasalásába kezdett a panzió vasalóján. Enyhe arckaparással és heves szitkozódással kísérve átöltöztem, majd jobbnak láttam elszáguldani mielőtt bárkiben kárt tennék. Úgyhogy megint moziban kötöttem ki. Ismét egyedül. Pedig a Kick-Ass az utóbbi pár év egyik legszórakoztatóbb filmje szerintem. Kár, hogy nem voltam annyira ráhangolódva...

Aztán hajnali négyig forgolódtam az ágyamban arra gondolván, ejjdejó, hogy a szabadnapomon több órát vasalással tölthetek. De még ekkor sem voltam azért totál idegbeteg, mert naivan azt gondoltam,  hogy majd sokáig alszom, és kipihenten fogok ébredni. Hát nem! Ugyanis valamilyen, számomra érthetetlen, okból kifolyólag indiai barátunk nem szereti becsukni az ajtaját, így kb 5 óra alvás után arra kellett ébrednem, hogy a huzat (mert közben az idő is undorítóan szürke, esős, ködös lett, viharos széllel) csapkodja a szomszédos ajtót. Olyan dühös lettem, hogy minden további kísérletem az alvásra eleve kudarcra ítéltetett. Aztán vasalni kezdtem, közben vendég jött, de senki sem mozdult a valagáról, úgyhogy azt is félbe kellett hagyni, hogy a vendéggel foglalkozzak, teát szolgáljak fel, stb. Közben teljesen kimerültem, kétszer bőgtem is, és nagyon nagyon sajnáltam magam, és el is döntöttem, hogy jövőre tuti nem jövök ide vissza, mert szeretnek ugyan, csak éppen nem vesznek emberszámba, de arra gondoltam, hogy estére kiszabadulok innen, úgyhogy kibírtam valahogy. Aztán meg koppantam jó nagyot, hogy baromira nincs szabad estém, mert a két vendég miatt kinyit az étterem, külső vendégeket is fogadunk, és állhattam be mosogatni. Aztán mielőtt 9-kor a főnököm mosatlan edényhalmokat hátrahagyva elviharzott volna, közölte, hogy ja, holnap is ebéd, úgyhogy az összes megterített asztalt ebédhez terítsem újra, ami annyit tesz, hogy még a terítőt is ki kell cserélni. Ha maradt volna parányi energiám ebben a percben, akkor talán nevettem volna, vagy törtem-zúztam volna. De nem maradt, úgyhogy rezzenéstelen arccal rövidesen el is kezdtem leszedegetni a terítéket. Most pedig izgatottan hajthatom álomra a buksimat, hogy vajon holnapra milyen tréfát tartogat számomra a balsors.

A hülye vulkanikus hamu miatt teljesen kihalt a környék. Többnapos teltházas foglalást tartottunk fenn, csodára várva, de a vendégek nem tudtak repülőre ülni. Csupán egy-két kósza szállóvendégünk akadt, akik viszont haza nem tudtak jutni. Egy ausztrál pár könnyeit nyeldesve mesélte, hogy hétvégén lett volna a lányuk esküvője, de nemhogy a násznép, még az örömszülők sem tudtak volna odaérni, így az egész lakodalom hogy úgy mondjam, füstbe ment. Az egyik helyi srác pedig múlt héten indult volna Thaiföldre, majd szintén Ausztráliába, de az ő járatáról sincs a mai napig sem hír. És ráadásul szegény Ruby hamvasvörös lett, hiába tisztogatom minden nap, másnapra ugyanolyan hamuréteg ül rajta. :'(

Egyébként Ruby csudajól viseli magát. Vasárnap megbízást teljesítve elfurikáztam Oughterardba, innen 40 km-re, mert a főnököm hét elején az ottani golfklubban hagyta a pénztárcáját. Ragyogó napsütésben száguldoztam a kanyargós utakon, /ez nem vicc, íme a bizonyíték, series of bends/

elhaladtam számos útra tévedt (tévúton lévő, hehe) juh mellett, és kétszer előztem is utánfutós autókat, akik a maami állatpiacról szállították el a teheneket (ezt ugyan némi sikítással kísérve hajtottam végre). Oughterardban pedig rémísztően szűkek az utak, és tele vannak fekvőrendőrrel. Jajj. Szóval juhhé, nagyon ügyi vagyok. Meg voltam megint a szomszéd városban is, sőt tegnap éjfélkor hazavittem egy srácot a saját falujába, mert más fuvar nem akadt. Persze vele együtt jött 4 másik fiatal is, akik lusták voltak a kocsmától a hotelig gyalogolni, szóval egymás ölében ültek a hátsó ülésen, amíg ki nem tettem a szűrüket. :) Ma vettem egy írországi autóstérképet is. Már csak a zenehallgatás problémáját kell megoldanom (nem jó a kazettás mp3-lejátszós adapter, amit vettem), és irány a nagyvilág!

A helyiekkel néha egész vidáman telik az idő, valamelyik este még viccmesélésre is vetemedtem. Csak öten voltunk a kocsmában, igen családias hangulatban. A fiúk éneklésbe kezdtek, többnyire Írhon témában daloltak. Tényleg szeretik ezt az országot. Mondjuk ezen nincs is mit csodálkozni, én is a szívembe zártam ezt a helyet. Mondták is, hogy "Jesus, Amy. You're turning into a local." Ami annyit tesz, hogy lassan tényleg én is "helybelivé" válok. :D Ennél nagyobb kritikát sose kapjak! ;) Aztán jól rámhozták a frászt, amikor szerintük szép jövőképet festvén elméláztak rajta, hogy "mi mindig itt leszünk, és Amy, te is itt leszel, te leszel a gyerekeink anyja". Ajvé! Azért ott még nem tartunk! Brrrr. :)

El sem hiszem, milyen szép időnk volt az elmúlt pár napban! Ragyogó napsütés, se eső, se hó, kellemes meleg, egy póló elegendő viselet délelőtt 11 és este 6 között. Vasárnap volt a Connemaraton, kb 400 indulóval, kicsikkel-nagyokkal. Volt, aki komolyan vette, és olyan is, aki a temlpom előtti starttól csupán a 300 méterre lévő kocsmáig kocogott egyet, de az biztos, hogy a falu apraja-nagyja odacsődült a gyapjúmúzeum előtti parkolóba és környékére, hogy a rajt tanúja legyen.

Ma meg tegnap még szabadidőm is volt! Új társammal, Rubyval isteni kiruccanásokat tettem, többek között végre eljutottam a közeli "vízeséshez". Aasleagh Falls az esőkimaradások miatt most csak szelíden csordogált alá, meg amúgy sem egy Niagara, de hogy milyen szép helyen vagyok, attól ismételten eldobtam az agyam!!!

Azért nem lehet rossz abban a házikóban éldegélni... Pláne ilyen kilátással:

Szóval ez volt a tegnapi kirándulás. Aztán teletankoltam Rubyt, hogy jó sokáig tudjuk járni a kacskaringós utakat. Ma pedig önállóan átfurikáztam a szomszéd városba és moziba mentem. 9 euróért egyes egyedül ültem a kényelmes multiplexben a Titánok harcán, és az előzetesek alatt elgondolkodtam rajta, vajon valójában jó-e nekünk, hogy a még be sem mutatott filmeket is letölthetjük a netről...

 

És a végére egy kis nóta is. Rolling Stones Corrs módra, elvégre mégiscsak Írországban vagyunk...