Egész nap esik az eső, de persze ez errefelé nem újdonság. Az ablakomból a szomszéd hegy tetején havat is láttam ma délelőtt, ami ugyan kevésbé megszokott, de azért korábban is előfordult már. Az viszont nem rémlik, hogy bármikor úgy léptem volna ki a személyzeti bejáraton, hogy három kos legelészett volna a parkoló mentén, és a háttérben két másik is futva közeledett. Namármost, a kos nem kisbáránka. Úgyhogy roppant talpraesetten visszazurükkoltam a szobámba és telefonos segítséget kértem. Végül Briddel nagy bátran körbekerítettük őket (Amy, te menj velük szembe, én jövök hátulról, napeeersze, aztán meg jöhet a "te mondd, hogy rablótámadás, a te hangod mélyebb", mi?), visszatereltük mind az ötöt a legelőre, és biztos ami biztos alapon rájuk zártuk a kaput is. Két órával később a szívverésem is normalizálódott.
Egyébként nagyjából a szokott mederben folydogál az élet. Pénteken sajnos bekövetkezett az első idei haláleset, egy nagyon rendes testvérpár tüdőátültetésre váró anyukája nem érte meg, hogy megfelelő donort találjanak. Sajnálom őket.
És hogy egy kis kultúráról is szó essék (na tessék, még a szó is esik): múlt héten a curry után (ami, mint kiderült kb 4-5 napra vágja haza az emésztésem, minden bifiduszeszenzisz ellenére) újabb ízelítőt kaptam az indiai civilizáció kincseiből. Mosogatás közben figyeltem fel rá, hogy valami nagyon bántja a fülem. Sri kihangosított telefonjából szólt valami, amit talán "indiai pop"-nak lehetne nevezni. Hogy mennyire nyerte el a tetszésem? Inkább hallgatnám órákon át a váróban a fogorvosi rendelőből kiszűrődő fúró zaját!
Lassan de biztosan gyógyulgatok, csak a saját hangomat ne kéne hallanom... Eddig elég csendesen telt a hét - mármint házon belül. Kint szinte orkán erejű szelek tomboltak (tompótáztak, ahogy Csibi mondaná), és természetesen az eső is dézsából öntve szakadt. Ma viszont csak párszor eredt el, és nagyon szép napsütéses időnk volt. Délben át kellett mennem a főnökömmel a szomszéd városba is ügyeket intézni, és útközben millió kisbárányt láttam a mamájához szorosan odabújva vagy a többi tesóval barátkozni. Vannak fehérek, olyanok, amelyeknek csak a lábai feketék, sőt még egy feketebárányhoz is volt szerencsém! Nem rajongok értük, de azért a kölyök állatok csak cukik mán na! Aztán jó sokáig játszottam a kutyusokkal, üldögéltem kicsit a nemrég festett kerti padon, gyönyörködtem a tájban. Szerencsés lány vagyok, arra jutottam. :D
Na már csak ez hiányzott: ismét meg vagyok fázva. Szerintem idén már vagy ötödször. Annyira jó, hogy kaptam ezt a védőoltást, azóta szinte folyton dögrováson vagyok.
Egyébként mindenki él és virul, senkit nem nyírtam ki, habár a mai utolsó három vendégnél eléggé rezgett a léc... Most viszont magamra húzom a paplant és reggeliztetésig kómaközeli állapotban kívánom tölteni az időt.
Nincs különösebb oka, de már második napja tisztára idegbeteg vagyok. A legkisebb apróság miatt is felhúzom magam egy pillanat alatt, és még csak levezetni sem tudom - eltekintve a napi fizikai munkától. Ma már szegény Squire-re is rákiáltottam. Persze magyarul. Az meg csak nézett rám bután, ahogy szokott. A vadiúj fülhallgatómat sikerült ügyesen hozzácsukni a kocsiajtóhoz, úgyhogy fuccs neki. Tudtam én, hogy kellett volna tartalékot hozni! Az imént vágtam magam fejbe sajátkezűleg a szekrényajtó sarkával, úgyhogy ez szó szerint is felteszi a koronát a napomra. Most jöhetne jóanyám a nagykéssel, hogy lelapítsa a bumpszlimat. Lehet, hogy most nem is sikítanám olyan hangosan, hogy "ne ölj meeeeeeeeg"! Na, irány a konyha, forró tepsik, éles kések, daráló, egyebek.
Ma van Szent Patrik nap, tehát az írek ma világszerte bezöldülnek és tulajdonképpen az egész napot ivással töltik. (Vagyis a ruhán kívül végül is mégsem tér el olyan sok mindenben ez a nap a többitől.) Főleg az amerikai íreknek nagy buli a mai nap, talán lesz róluk valami kisszínes a napi hírekben; itt a nagyvárosokban szokott lenni felvonulás, a faluban pedig a kirándulóhajó első esti útjának napja a mai: mindenki zöldben, élő zene a fedélzeten! A kapitány vendégeiként idén mi is ott lehetünk, és szerencsére a főnököm sem ragaszkodik ma a nyitva tartáshoz, így mindannyian megyünk!
Happy St. Patrick's day!
Update: szabadnapom van Szent Patrik napon, mehetek a hajón tartott partira, és addig pont van időm végignézni a tévében a Harry Potter és a tűz serlegét Ronnal és a fantasztikus Cedric Diggory-val. Lehetne ennél szebb az élet? :)
Nem kell aggódni, nem keveredtem maratoni ivászatba a kocsmában, csak túlvagyok az első 14 órás munkanapomon, és azt kellett kipihennem így a többhavi tunyaság után. Rögtön az első napon akadt pár szállóvendég is, és éhes emberek is az étteremben, így a szezon igen jól indul. Péntek-szombaton a falu is jelentős forgalmat bonyolított, mivel összesen négy legénybúcsút tartottak a hétvégén, ráadásul tegnap ír-wales rögbimeccs is volt, amit a "mieink" nyertek, tehát a jó hangulat és fokozott fogyasztási kedv adott volt. Este besegítettem a felszolgálásba is, és amikor egy asztalhoz kivittem az üres üvegtálat, hogy a kagylóhéjakat abba gyűjtsék, az egyik faarcú vendég ilyet szólt: "Á, a kisasszony meghozta a láthatatlan salátát!" Hát így esett, hogy az évad első bruhaha-röhögésén is túlvagyok. :)
És hogy idén is legyen mit várni: ígéretet kaptam a kirándulóhajó elsőkapitányától, hogy sms-riasztást küldenek, ha a delfinek a környéken járnak, mivel tavaly sajnos kimaradtam a delfinekkel hajózász élményéől. Ezután csak annyi lenne a dolgom elvileg, hogy a lehető leghamarabb eljussak a hajóra (ami forgalmas napokon eleve esélytelen). Nem baj, kellenek a kihívások!
Egyébként a tavalyi stábból (már úgy össznépileg a helyi vendéglátóegységek személyzetét tekintve) elvesztettünk néhány pótolhatatlan embert, viszont visszajönnek olyanok is, akik nem ígérték, és ez mindenképpen pozitívum. Hát akkor: hajrá 2010!
Ma sokat emlegettem az anyámat. Mármint nem konkrétan a sajátomat, csak hajolásból felegyenesedni eléggé fájt már a nap második felében. Hasogat a dérékam, ahogy nagyanyáink szokták volt mondogatni. Vajon ehhez a tünethez van-e köze a "derekasan dolgozik" kifejezésnek?! Na, akit érdekel, az majd utánajár, az én agyi kapacitásomnak momentán teljesen elég volt, hogy egyáltalán felmerült benne a kérdés.
Szóval a második nap is szorgos munkával telt, a szobákat most már nyugodt szívvel engedem kiadni. Holnapra maradt az étterem, illetve a konyha egy szeglete, estére meg már nyitunk is. Megérkezett az eső is, hála a jó égnek, úgyhogy minden a régi! :)
Na, ha sikerül felállnom az ágyról, akkor összekaparom magam és elmegyek egy szezonnyitó üdcsire a pábba. Mert megérdemlem.
Nna kéremszépen. Szerencsésen megérkeztem a smaragd szigetre, majd másnap kedves ír falucskámba. Kim (a főnököm felesége) jött ki elém a vonathoz, neki már nagyon hiányzott a "csajtársaság", csokival, virágcsokorral és kedves képeslappal fogadott szállásomon, ő csinosította ki a szobámat is, és egyéb "lányos" újításokat is eltervezett már a személyzeti fürdőszobába, amelyek megvalósítása még várat magára amíg nem lesz elegendő bevétel ilyesmikre. Új szobát kaptam, a tavalyival szemben lévőt, ami jóval kisebb, viszont százszor jobb állapotban van: nemrég volt kifestve, szőnyegpadlózva, és a sötétítőfüggöny is új. Már csak a korábbi ágyamat meg kisasztalomat kell ide helyezni a mostaniak helyett, és idilli főhadiszállás lesz belőle. Érdekes módon minden cuccomnak (elnézést: czucczomnak) találtam helyet, mert igaz, hogy kevesebb a tárolási felszín és térfogat, ami van az viszont praktikusabb. A szobában nincs fűtés, de kaptam egy mini hősugárzót, ami hipp-hopp felmelegíti ezt a kis zugot, és egyébként is sok most a dolgom, így keveset leszek idebent. Ma korrekten végiggüriztem valamivel több, mint 8 órát, és most kellemes fáradtságot, valamint a jól végzett munka fölötti elégedettséget érzek.
Főnököm is látástól vakulásig szorgoskodik a ház körül: új festékréteg kerül a kültéri üldögélő-alkalmatosságokra, minden kinti és benti használati tárgy alapos suvickolásban részesül, készülünk az új szezonra. Néhány napja az indiai séf is visszaérkezett, ő a konyha minden zegét, s zugát veszi kezelésbe. A szülők is tárt karokkal fogadtak, talán a napokban lesz alkalmam kicsit beszélgetni velük, ha már minden készen áll a nyitásra. A kutyák láthatóan a legboldogabbak, hogy újra itt vagyok. Squire hátsó felét fél méterre jobbra-balra dobálta pusztán farokcsóválásának lendülete. Finn kicsit megöregedett a télen, de mostantól apportírozós edzésprogramot hirdetek meg neki, és nemsokára felveheti a versenyt hebehurgya utódjával, akinek nyomában csak úgy porzott (figyelem: porzott! tehát már 5 nap telt el eső nélkül!) az udvar, amikor ma labdáztam vele. Na, ő maradt ugyanolyan dilinyós, mint volt. :)
Mély csalódásomra szlovák atyafim, a pultos srác továbbállt a faluból. :( Egyéb személyi változásról még nem tudok biztos információt, de hamarosan kezdenek visszaszállingózni a hotel alkalmazottai, és akkor minden kiderül. Optimális esetben: mindenki derül.
... Persze végül utaztam ám. Beszámoló a hazaútról és az "itthon töltött" időszakról később (már ha egyáltalán).
Most is hasonló a helyzet, mint decemberben odakint: ruhakupacok hevernek szerte a házban. Nem fér bele minden a bőröndbe, amit vinni akarok, viszont az előbb próbáltam megemelni az eddig bepakoltakat, és sanszos, hogy nem férek bele megint a limitbe. Affranc.
Utálom ezeket az órákat. És különben is mérges vagyok, hogy idén nem közvetítették az Oscar-díj átadást. De azért így is örül a szívem a Bombák földjén sikerének! :)
18 év után épp most jut eszébe havazni, úgyhogy nyilván a mai nap - a tervezett utolsó előtti helyett - az utolsó Leenane-ben töltött napom idén. Persze a pakolással kis lépésekben "haladok", a szobám úgy néz ki, mintha bomba robbant volna benne, és jó lenne, ha végre eldöntené itt valaki, hogy mikor tudnak elvinni valami tömegközlekedési gócpontig, hogy legalább valami szállást foglalhatnék...
Úgyhogy most a következő dalt (a klip valójában lényegtelen, de csak így találtam meg a nótát) énekelgetem a szekrényeket fosztogatván...
Leenane-ben töltött napjaim (legalábbis a 2009-es szezonban) meg vannak számlálva. Szomorú, de tény. Miközben ezt emésztgetem, napjaim hol csendes magányban, hol szocializálódásra alkalmasabb körülmények közt telnek. Tegnap este például elmentem a falusi templomba, ahol a helyi 4-8 éves kiskölykök betlehemes játékot adtak elő. Majd' megszakadtam néha a röhögéstől! József és Mária volt a legfiatalabb, gyakorlatilag végigkacagták az egész játékot, és Máriának sem volt gondja az irul-pirul résszel, olyan kis pirospozsgás lett percek alatt. Józsefet meg meg kell zabálni, olyan jópofa kis ürge volt! A pásztorok kiköpött úgy néztek ki, mint Jasszer Arafat, fejükön kockás konyharuhával, amit felsodort kendővel rögzítettek. Telitorokból énekeltek vidám, hangulatos kis dalokat, általában meglepően jól. Heródes pedig hip-hop stílusban nyomta. A műsor után mindenki ott maradt karácsonyi dalokat énekelni, és a Jingle bells előtt még áldást is kaptunk.
A korábban már említett (főnök jóbarátainak lánya) Hollie is szerepelt, ő volt az egyik háromkirály! :) Az anyukája mesélte, hogy a kiscsaj mindig beégeti a pap előtt, mert Burke atya helyett Burp, azaz Böfi atyának hívja. És a "p"-t még külön ki is hangsúlyozza! Iszonyat jófej ez a csaj!
Ettől eltekintve, három napig egyedül voltam a házban (ha úgy szottyant kedvem, akkor délig pizsamában), majd ma délután hazaérkezett a főnököm, és egy kedves "Szia Amy, hogy vagy, gyere, menjünk karácsonyfát lopni"-val köszöntött. És mentünk. /Útközben összefutottunk az egyik jóbaráttal, aki csak ránézett a főnökre, és ennyit mondott: Az én fáim közül nem!!! Hogy honnan sejtette?!/
Rövid konzultáció után, baráti jótanácsra hallgatva Oran úgy döntött, hogy nem egy kisebb fát vág ki, hanem egy megtermettebb példány felső részét fűrészeli el (mer' az úgy szebb). És úgy is tett. Még szerencse, hogy nem öltöztem ki a jeles eseményhez, ugyanis többször (nem túlzás) térdig merültem a sárba. Egyszer majdnem hátrahagytam fél pár cipőmet is, de addig ügyeskedtem, míg sikerült a cipővel együtt "kilábalnom" a trugymóból, így bűnjel hátrahagyása nélkül távoztunk a tetthelyről. Persze esve-kelve közben jókat kacarásztam magamon, miközben főnököm öles, gumicsizmás léptekkel ment előttem délcegen, jó 3 méteres, rekvirált örökzöldünkkel. Ami persze nem fért be a kocsiba. Csak kb. félig. A feladat megoldása: "Amy, te a raktérbe ülsz és fogod a fát!" Először azt hittem, hogy viccel, de kiderült, hogy nem. Lényeg, hogy nem sok hely maradt a terebélyes fa mellett, meg kicsit "szúrós" kedvében volt a hercehurca miatt, de azért csak hazaértünk valahogy. Itt már csak a végső célba juttatás járt némi lakberendezéssel, majd szembesültünk a lesújtó helyzettel, hogy a fa kb. 50 centivel magasabb, mint a belmagasság... Ám bennünket nem olyan fából faragtak (hahahaha), hogy könnyen feladjuk. Csupán egy elmegyógyintézeti terápiával felérő gyakorlat maradt hátra: 125 karácsonyfadíszre kellett alig látható damilt applikálnom, azt is félig vakon, merthogy az egyik izzósor kissé bántja a szemet. Ezzel is megvoltunk, majd konstatáltuk, hogy művünk csodaszép, továbbá hogy a faluból is látni a kék fényt. /Az még csak hagyján, hogy a faluból, de szerintem hamarosan nálunk fognak landolni a tengerentúlról érkező járatok a shannoni reptér helyett... mit repülők, eltévedt űrhajósok!/
Íme
A csúcson az angyalkának kicsit be kell húznia a nyakát, de azért ott van. (Tényleg, és azt a viccet ismeritek, hogy honnan ered a szokás, hogy a karácsonyfa tetejére angyalkát húznak? :D)
1) tegnap este karácsonyfát díszítettem a főnököm szüleinél (nyilvánvaló, hogy csodaszép lett)
2) közben sokszor odajöttek "segíteni" a kutyusok, úgyhogy kaptam sok-sok nyirkos-orros puszit meg tappancslenyomatot, aztán hazakísértek és játszottunk is egy jót
3) Rory ma meglepett egy vicces bögrével (ami az Amy nevű hölgyeket dícséri az egekbe: pl. tökéletesek és okosak)
(azért azt a kacagó wombatot megnézném magamnak... :D)
Ezt a bejegyzést kivételes körülmények között, a kocsmában, Liverpool-Debrecen meccs közvetítés közben írom. A játékot nem igazán követem figyelemmel, de azért mókás.
Az elmúlt napokban ugyan történt említésre méltó esemény, de nem bírtam magam rávenni, hogy beszámoljak róla. A szomszéd lány (a birkás szomszéd húga) öngyilkos lett, kiszaladt egy autó elé az úton. Az otthona előtt, miközben a családja a házban tartózkodott. Mint utóbb kiderült (csak számomra volt ez újdonság), a lánynak 17 éves korától tudathasadása volt. A falut érthetően megrázta az esemény, és mivel naponta kétszer összefutottam a lánnyal, én is nyugtalan voltam napokig. Az is foglalkoztatott, hogy a mélyen vallásos falu hogyan emészti meg egy katolikus öngyilkosságát. Mert aki öngyilkosságot követ el, az nem juthat a mennyek országába. Rettenetesen sajnáltam a vétlen sofőrt is, akit a balszerencse épp Leenane-be vezérelt, és így vált egy beteg elme eszközévé, gyilkosává. Örökre megpecsételődött a sorsa. Félelmetes belegondolni, hogy lehetet volna akár a főnököm is, vagy bármelyik családtag, ismerős falubeli. Végül úgy fest a helyzet, hogy balesetnek könyvelték el az esetet. Két éjszakán át történő virrasztás után eltemették a lányt. (Ez a virrasztás is elég bizarr szokás. A hagyomány szerint három napig az elhunytat az otthona nappalijában helyezik el nyitott koporsóban, és a család, rokonok, ismerősök leróják végső tiszteletüket. A második éjszaka után már a főnököm is elég rosszul nézett ki, és gyanítom, hogy aludni sem tudott igazán, mert állandóan a test romló állapotáról motyogott.)
Aztán tegnap a lány bátyjának a kedvenc juhászkutyáját ugyanezen az úton elgázolta valaki amíg a boltban voltam. Élettelen kutyát látni, és közben felnőtt férfit jajgatni hallani szintén nem könnyen feledhető „élmény” számomra.
Közben a panzióban szinte semmi forgalom nincs, az étteremben is csak hétvégén fordul meg néhány éhes vendég, és a tétlenség (az internet kínálta lehetőségek ellenére) kezd az agyamra menni. Már senki sincs itt a nyári fiatalok közül, csendes a falu. Vasárnap Sri is hazautazott Indiába, a menyasszony dolgozni repült az Államokba, főnököm meg ötnapos legénybúcsún volt Barcelonában. Egyedül vagyok, mint az ujjam. Lélekben már búcsúzom a falutól, nehezen tudok ráhangolódni a hazamenetelre. Ez van.
De hogy némi örömöt is vegyítsek ebbe a soksornyi ürömbe, örömmel jelentem, hogy behoztam lemaradásomat Grace klinika és Dr. House ügyben! Hétvégén akkorát nevettem, hogy a könnyeim is majdnem kicsordultak, ugyanis a főnököm elsírta telefonon a jövendőbeliének, hogy az úgynevezett barátai Mr. Irdatlan kosztümben járatják körbe vele Barcelonát. Aki nem látta a Hihetetlen család című rajzfilmet, az egy piros-fekete, testhezálló, harisnyás-alsógatyás-köpenyes, Superman-szerű jelmezt képzeljen el egy nem kimondottan atlétatermetű férfin. Nekem sikerült, és rég szórakoztam ilyen jót más kárára. :)
Megnyugtató továbbá, hogy kiderült, nem én vagyok az egyetlen tájékozódási zseni. Főnököm menyasszonyával szombaton kiruccantunk Galwaybe. Csupán szőnyeget és festéket akartunk venni az egyik személyzeti szoba kipofozásához. Aztán sehogy sem leltük a boltot. Miután harmadjára kezdtük meg ugyanazt a kört, egy arra kocogó ismeretlent állítottunk meg útbaigazításért. Rátaláltunk végül az áruházra. Aztán irány haza. Kim a biztonság kedvéért felhívta a (figyelem, legénybúcsúja 3. napján lévő) főnökömet útbaigazításért. Megkapta a választ, melyik táblákat kell követni. Uccu neki a szombati csúcsforgalomnak! Még csak 4-5-ször utaztam kocsival Galway és Leenane között, de a táj nem tűnt valami ismerősnek. Javaslatomra félreálltunk egy benzinkútnál, hogy Kim megérdeklődje, vajon jó irányba tartunk-e. (Én csak annyit láttam, hogy a benzinkutas a fejét fogja, aztán kicsit el voltam foglalva a hajammal, amit sikeresen odacsuktam az ajtóhoz. Nagy volt a szél, na!) A csávó azt mondta, ő ugyan nem ezt az útvonalat választaná, de ha az úton maradunk, akkor végül eljutunk abba a városba, amit a táblák jeleznek. Folytattuk utunkat, majd amikor átgurultunk a szomszédos megye határán, kezdtem aggódni, hogy nem érek oda nyitásra a munkahelyemre. Megeresztettünk egy telefont, Rory elég lazán fogadta a hírt, hogy egyórányi távolságból sikerült kétórányira kerülnünk. Az történt ugyanis, hogy a beszélgetés végével Kim nem a megadott, Leenane-en túli, hanem a tőle északra, és némileg nagyobb távolságra lévő, szintén C-vel kezdődő várost jelző táblákat kezdte követni. Castlebar vagy Clifden, egyre megy… (És mivel kevésbé rossz napjaimon ambíciózus, okosügyesésroppanttanulékony vagyok, szemléltetni is tudok.)
Mindenesetre „kis kitérő” után végül hazaérkeztünk. Kim a kocsiban megesketett, hogy senkinek sem mesélhetem el mi történt, de azon nyomban engedélyt kértem tőle, hogy itt beszámoljak sikeres utunkról, ami így valóban bevásárlóKÖRÚT lett. Szóval nincs veszve minden, ide nekem is a jogosítványt! Reszkess, Írország! Jövőre jövök!
Nem is olyan régen a technikai újdonságokról (1eurós telefonkártya és hasonló vívmányok :D ) beszélgettek a falu ifjai a kocsmában. Arra a kérdésre, hogy a 21. század első évtizedének lassan vége felé járva vajh' hogyan maradhat egy település valamirevaló internet-kapcsolat nélkül, nem tudtak elfogadhatóbb magyarázattal szolgálni, mint hogy annak idején a határban kószáló kelta tigrist elkergették a falu kutyái.
Ám mostantól új szelek fújnak! Halleluja, gyermekeim! Megérkezett Leenane-be a szélessávú internet! Tegnap óta a falu apraja-nagyja a neten szörföl. Wifi van az egész házban, úgyhogy innentől kezdve nincs megállás! Nem telik 17 percbe egy kisebb kép letöltése, sőt az előbb még egy filmelőzetest is megnéztem jutyjúbon. Ahhhh, február óta nem volt ilyesmire alkalmam, és most lányos zavaromban szinte nem is tudom mihez kezdjek a működő internet-kapcsolattal! Addig is ugrálok egyet az ágyamon örömömben.
(Az imént sikerült letölteni az új messengert is, szóval ismét kapható vagyok állandó kapcsolattartásra. Alig várom, hogy hétfő legyen végre, és visszatakarodjatok a helyetekre dógozni! Mármint nem azé' mer' szemét vagyok, hanem mert annnyira hiányzok mindenkinek, és nem akarom, hogy tovább kelljen szenvedjetek. Ihih.)
Miután a hét eleje eseménytelenül telik, két teljes szabadnap vár eltöltésre. 28 napja esik szüntelenül az eső, ezért inkább szobafogság jelleget ölt a szabadidő, és mivel a fűtés csak reggel 8-tól 10-ig, illetve délután 6-tól 10-ig megy, a szobáink jégveremmel azonosak. Számomra az egyetlen élhető megoldás, ha ezeket az órákat szorosan takaróba csavarva, mély álomban töltöm. Egy kis dvd-zés, olvasás még belefér, de egy idő után képtelen vagyok fagyott ujjaimmal lapozni. Nem igazán történnek említésre méltó események, ezért tudtam csak egyperceseket összehozni.
A bal lábam
Nem csoda, ha a fagyos, eseménytelen napokon megváltásként vesszük, amikor Rory-val tarthatunk bevásárló- vagy orvos-látogató körútján. Igaz ugyan, hogy felesleges dolgokra szórjuk ilyenkor a keresetünket, mégis megéri kiszabadulni pár órára. A múltkor is két hatalmas szatyornyi cuccot (elnézést, czuczzot) sikerült összeharácsolnom (beleértve a szüleimnek szánt karácsonyi ajándékot, hú, lesz itt boldog harácsony, meg lepetés, meg minden), és amíg Rory-val beszélgetve azokat igyekeztem valahogy bepasszintani a hátsó ülésre a többiek táskáival egyetemben, ő elkezdett gurulni az autóval. Át a bal lábfejemen. Igyekeztem higgadt maradni, jeleztem problémám jellegét, mire megállt. Épp a bal lábfejemen. Érdekes módon nem éreztem fájdalmat, csak meglepő érzés volt, hogy gyakorlatilag oda vagyok szegezve az aszfalthoz. Miután R. látta, hogy továbbra is szorult helyzetben vagyok, szépen hátratolatott pár arasznyit és így kiszabadultam. Egy darabig kicsit zsibbadt volt a lábam, meg ahogy a nagy súly megszűnt, úgy tűnt, mintha nem is lenne egyáltalán. (Bemutatót tarthattam volna a hülye járások minisztériumában...) Olyasmi érzés, mint mikor hazaérsz a hétvégi nagy bevásárlásból, és a nehéz szatyroktól megválva a karjaid mintha emelkedni akarnának. Csak épp ez egy landrover dzsip volt szatyor helyett… Szóval mindent egybevetve nagy szerencse, hogy sérülés nélkül megúsztam. És véééééégre sikerült betörni azt a nájki cipőt, ami mindig is törte a bal lábam. Most aztán jó puha lett.
A twájlájt szaga
Anyukám elhozta Dublinból az Edwardos bögrémet. Ahányszor ráesik a tekintetem, kicsit még mindig elpirulok. És végre tiszteletben tartják a magántulajdonomat. Mert ebből a bögréből aztán rajtam kívül senki nem iszik, nem úgy, mint az előző kutyusosból!
Elvileg hétfőn kellett volna megnéznem a szaga második részét, de gondolom a folyamatos felhőszakadás és 110 km-es erősségű szél miatt a többiek sem mentek, ezért nem jelentkeztek. Hú, nagyon rég voltam utoljára moziban. :( Ezt a filmet viszont tényleg nem szeretném kihagyni.
Nem tudom egyébként mivel magyarázni (a sötét, vérszomjas lelkemen kívül) ezt a vonzalmat a vámpír tematikájú történetek iránt. Csak ahogy ebben az apró szobában körbepillantok, leltárba vehetem a fent említett bögrét, az első film rajta van a laptopomon, megvan két példányban dvd-n (a másodikat úgy küldték, ez enyhítő körülménynek számít), a negyedik kötet is itt van karnyújtásnyira, filmzenék a lejátszón. Továbbá dvd-n a True blood első széria, a 30 days of night, a Let the right one in, és egy másik vámpír témájú könyv, amit még Dublinban rendeltem meg. Ja igen, meg egy csomó poszter, ami különböző újságokban volt, meg egy Edwardos táska, ami szintén egy magazin mellé jött ajándékba (amit egyébként kizárólag a melléklet miatt vettem meg.) Ehem. De ezek csak úgy vannak, nincs teletapétázva a fal vagy ilyesmi.
Tavalyi hó
Valamelyik nap eszembe jutott a süti, amit Peti és Pulcsi sütött, és hirtelen nem is tudtam sírjak vagy nevessek. Végül persze inkább jókat mosolyogtam, ahogy elképzeltem amint Nyuszi konyhájában sürögnek, és ahogy sorra jöttek az emlékek, képek-képek. Kereken egy éve jöttem el Szombathelyről. Hiába no, a távolság meg az idő tényleg mindent megszépít, pedig többnyire nem is szorulnak korrekcióra az emlékeim (már ami a barátokat illeti). Szép évek voltak azok, csakhogy a vége felé nyomasztott, hogy egy helyben topogtam. És talán most sem igazán jutok előbbre a nagybetűs Életben, viszont legalább a környezetnek pozitív élettani hatásai vannak, nem is beszélve a továbbfejlesztett látványvilágról… Bár lehetséges, hogy ezzel sem értene egyet mindenki, mert a látvány (már ha épp nem szakad az eső, és nem süvít 140 km/órával a szél) azokat az időket idézi, amikor első multimédiás ismeretek óráimon ismerkedtem a Paint programmal …
Nna, el is készült a mű. Anyukám biztos ráismer a környékre. Ja és mielőtt szó érné a ház elejét: elismerem, hogy gyakorlatilag azóta is (immáron 17 éve) az „ismerkedem a Paint programmal” fázisban vagyok. (A bal alsó az nem nyúl, hanem kos! A fölső meg épp lefekszik.) Viszont a képbeillesztés már nagyon tutin megy! Ugye, Peti? :)
Miután édesanyám nem érkezett üres kézzel októberben, az ittenieknek alkalmuk nyílt megismerkedni a legnépszerűbb magyar export termékekkel: házi paprikás szalámi, unikum, madártej és paprikás csirke várta az alkalmat az új kultúra befogadóképességének tesztelésére. Az utóbbi kettőt még anyukám készítette el, és közös ebéd (főnököm és az indiai szakács is velünk tartott) keretében került az asztalra mindkét fogás. A csirkéből kétszer szedett a főnök, és a desszertet is derekasan bekanalazta, úgyhogy nyilván nem találta ehetetlennek. Sri is kifaggatott a receptről azon melegében, ám azóta nem került szóba a magyaros ebéd. Szóval okés volt, de nyilván nem maradandó élmény. Hiába, mindketten az indiai kaja hódolói, és hát a magyar ízek kissé eltérőek… Az ötéves Hollie-val is megkóstoltattam a madártejet, de inkább a csokifagyi mellett tette le a voksát.
A szalámi egy darabig érintetlenül hevert a hűtőben, majd egy igazán szokatlan fogás részeként láttam viszont: Sri gazdagította néhány szalámikockával a személyzeti vacsoraként felszolgált ananászos pizzát. Uhhh, na az nekem nem esett igazán jól, de a többiek zokszó nélkül megették.
Ami a kisgömböcöt illeti, azt kell mondjam, hogy feladta a leckét a keménylegényeknek. Történt ugyanis, hogy múlt héten az étteremben ünnepelte fia születését Bernard, a helyi fakabát (róla már meséltem korábban), és a laktató lakoma után a főnök szeretett volna valami extrával kedveskedni. Előkerült hát egy-két feles pohárka, és az ominózus gömböc. Főnököm (holott edzett Jäger-ivó) hevesen könnyezni és szitkozódni kezdett. Szerencsétlen Bernard pedig, amint a poharat eltávolította a szájától, sűrű nyáloszlopot produkált, majd szélsebességgel távozott a mellékhelyiség irányába. Szerintem ez maradandó élmény-számba ment... :)
Én pedig átéltem életem első Halloweenjét. A sok amerikai filmből tudtam, hogy ilyenkor a kölkök jelmezben járják a várost sötétedés után, és ’Trick or treat’ felkiáltással csengetnek be mindenhová, és elvárják, hogy ’treat’-ként édességet adjanak a lakók, mert ha nem, akkor meg lesznek tréfálva (ez lenne a ’trick’). Szóval biztos ami biztos, előzetesen jól bevásároltam gumicukorból és csokoládéból, és megtöltöttem egy nagy üvegtálat a nyalánkságokkal. Kicsi a falu, kevés a gyerek, ezért főnökömék nem igazán bíztattak, hogy bárki is felénk nézne. Aztán épp mielőtt végeztünk volna aznapra, egy ötfős gyerekcsapat jelent meg az ajtóban: egy Drakula gróf, egy vámpír lány, egy csontváz, egy halott menyasszony, és egy enyhén zöld Frankenstein. Tündériek voltak! Gyorsan megszabadítottak az utolsó szelet csokitól is, aztán továbbálltak. Sajnos este nem volt jelmezes parti (jelmez nélküli sem, ha már itt tartunk), úgyhogy ezen a Halloween témán még dolgozni kell, hogy igazán autentikus legyen. (Remélhetőleg maszkos sorozatgyilkosok nélkül.)
Kellemes meglepetés, hogy főnököm egyik barátjához került Squire egyik kölyke, és meglátogattak bennünket vasárnap. Monty jó húsban lévő kiskutya, már látszik rajta, hogy túl fogja nőni a faterját. Pöttyeiben az apjára, méretben várhatóan a nagyapjára ütött. Próbáltam lefényképezni, de ez az izgága blöki egyszerűen egy pillanatra sem maradt egy helyben! :)
Itt meg apuval :)
Ami a munkát illeti, pár nyugis hétköznap után igen forgalmas hétvégénk volt! Niamh közben máshol is elkezdett dolgozni, úgyhogy a legnagyobb hajtásban egyedül kellett gürcölnöm, amit nem igazán viseltem jól, de a vendégek most igazán aranyosak voltak, úgyhogy nem bánom sajgó tagjaimat.
A fizikai fáradtságnak ismét sajátos megnyilvánulását (amikor a test már képtelen megfelelő munícióval szolgálni az agy számára) tapasztaltam hétfő este, amikor minden előzmény nélkül a gravitációról kezdtem gondolkodni. Mármint ha a föld tényleg egy gömb, akkor milyen szívás azoknak, akik épp az alján vannak. Aztán meg az villant be, hogy mi van, ha épp mi vagyunk az alján, és igazából abban a pillanatban is éppen fejjel lefelé vagyok?! És erre a gondolatra úgy felfordult a gyomrom, hogy kicsit le kellett ülnöm.
Miután tegnap a véletlen az innen kocsival fél órányira lévő Tullycross egyik bárjába sodort, most igen laposakat pislogva pötyögöm e sorokat. Szóval az volt, hogy az indiai séffel elnéztünk a szinte teljesen kihalt kocsmába munka után, és valaki (szerintem ez a kulcselvesztő, félpárzoknis hajóskapitány lesz) kitalálta, hogy nézzünk meg egy csávót, aki egy szál gitárral szokott énekelni abban a bizonyos bárban. Pár telefon után összejött 7 vállalkozó kedvű fiatal, és a kisbusz sofőrje is rábólintott az impulzív kiruccanásra, így este 10 után útra keltünk.
A gitáros performansz és új környezet üdítő változatosságot jelentett a szokásos eseménytelen hétfő estékhez képest. A srác (bár már 40 körül lehet, de az a fajta, aki mindig is hosszúhajú, kopott farmeres, kinyúlt pólós zenész ifjonc marad lélekben) remekül, néha igencsak sajátságosan adta elő a repertoárját képező Pink Floyd, Radiohead (Creep volt, Möpi), Bob Dylan, Johnny Cash vagy akár Beatles dalokat. A hangja (olyan Shawn Mullins-os) kellően karcos volt, gondolom a sok öööööööööö, élettapasztalatnak köszönhetően. Közönség maroknyi volt, de az legalább lelkes. Egyszóval, kellemesen eltöltöttem két órát, aztán hazazötykölődtem a többiekkel a kacskaringós connemarai utakon. ...Aztán jött a reggeli felkelés. (És valóban hatalmas küzdelem zajlott a vekker és a kedvenc párnám között.)
Most meg nyilván szundítok egyet erre a maratoni bejegyzésre... Jóiccakát!
Ja igen, mielőtt elfeledem: dec. 22-ére szól a jegyem az óhazába. Karácsony után viszont elindulnék barátlátogatni úgyhogy szívesen fogadom a dec. 27/28-tól január akárhányig szóló szállásajánlatokat Szombathely környékén. ;) Kisfaludy "koli"? Gekko? Szilveszteri tervek? Csornai csapolt? Soproni Juice? :D
Nno, letudtuk a tévéműsort és minden képzeletet felülmúlóan jól sikerült! Semmi kritika, csupán a berendezést találták divatjamúltnak, aminek a „Látod ezt a kötött ágytakarót, John? Tisztára 70-es évek! Valahol erre bújkál egy nagyi, gyorsan keressük meg, és vessünk véget a ténykedésének!” vicces kis beszólással adtak hangot. Minden elképesztően jól mutatott a képernyőn: az étterem padlója csillogott a gyertyafényben, a szobák lakosztálynak látszottak, a főnököm napbarnítottnak tűnt, az anyukája pedig vadítóan nézett ki! Ezt látván szinte sajnáltam, hogy nem kerültem adásba. :) A helyiek rém büszkék, hogy milyen jó reklámot kapott a vidék, érkeztek a telefonok, képeslapok, mindenki gratulált a sikeres szerepléshez. Hétvégén pedig ételfesztivál volt a faluban, ergo a tévéműsor és a rendezvény folyományaként szombaton az eddigi legforgalmasabb esténk zajlott az étteremben, és a szobák is beteltek.
Az üzleti sikereken kívül az ifjabb eb miatt is dagad „Déliék” keble, mivel Squire 11 foltos kiskutya büszke apukája lett! Mindegyik fekete-fehér, akárcsak az apjuk, egy barna-fehéret kivéve, aki viszont kiköpött nagyapja. :) A büszke apáról viszont kiderült, hogy olthatatlan vágyat érez a friss trágyában hempergésre, ezért – hogy ne lengje körül már-már dél-alföldi trágyaszag – alapos fürdetésben részesítettem. Jól viselte, nem is haragudott rám utána sem, csak vacogva nézett rám szomorú kutyatekintetével, hogy mikor teszem már le a hideg vizes slagot.
A hazai ájerre emlékeztető trágyaszagot pedig a szomszéd birkafarmernek köszönhetjük, aki a közelmúltban fedezte fel a disznótartás örömeit. Két disznaja néha Brid kertjében bukkan fel, néha pedig birkamód legelészik a többi báránnyal, és nem átallja alkalomadtán inzultálni a békés juhokat. Nevezett juhaink pedig az országot illusztráló képeslapokra emlékeztető módon vonultak végig a falun néhány nappal ezelőtt. Szóval nesze nektek, csúcsforgalom Leenane-ben!
Ezek itt szépen, tapasztalt juhászkutyák által koordináltan vonultak. (Hmmm, lehet, hogy a gazda juhászmalacot akar nevelni a disznókból, mint Babe volt a híres filmben?!) Viszont Galway vagy Westport felé menet mindig akad pár random birka az úton.
Egyébként két hete sikerült végre kirándulnom egyet a helyi turista ösvényen. Olyan szép itt!!! (Ha belegondolok, hogy éppen egy éve egy szeptemberi napon kopogtam ex-főnököm ajtaján és avattam be távozási szándékomba, néha el sem hiszem, hogy ilyen mázlista vagyok, hogy egy évvel később itt lehetek!) Bár az is igaz, hogy háromhavonta egyszer van jó idő, és mivel itt az ősz, jövő tavaszig várhatunk a következő szép napra… Lényeg, hogy egy kevésbé felhős szerdai napon kölcsönkértem a főnök hátizsákját, belepakoltam a fényképezőgépet, egy palack vizet, meg némi muzsikát, és nekiindultam a nagyvilágnak. Mindössze néhány legelésző birkával akadtam össze utamon, úgyhogy ha kedvem szottyant, kurjantottam egyet nagy jókedvemben! Néhány órával később a visszaúton épp időben értem a kikötőbe, hogy a sétahajó fedélzetére szállhassak, így ismét hajókáztam egyet a Killary-n. Kikötés után még félórát gyalogoltam a betonon, így utána két napig semmi kedvem nem volt cipőbe kényszeríteni megviselt csülkeimet. Egy kicsit a nap is megpirított, szóval megvolt az idei „nyaralás”.
Jajj, majd’ elfelejtettem megemlíteni, hogy néhány héttel ezelőtt Triona kolleginámmal átruccantunk a közeli Renvyle-ba egy lányos estére. Megnéztünk egy májkölfletli-szerű zenés-táncos programot - Seisiún (Szessún), - ahol bravúros ír táncosok lejtettek a parketten, mit lejtettek – szálltak!!! A lábuk nem érte a földet, csupán géppuskaropogás-szerű koppantások erejéig. A talpalávalót pedig szintén virtuóz zenészek húzták. Már nem is csodálkoztam rajta, hogy apák és fiúk, testvérek, unokatestvérek táncoltak, zenéltek teljes összhangban. Több generáció együtt a színpadon, a fiatalok tisztelik, továbbviszik az idősebb generáció kultúráját. Feledhetetlen élmény volt!
Brid odavan Svájcban a legidősebb fiát látogatni, ezért hétvégén Kate jött felszolgálni, és hogy segítsek neki, felvittem pár palack bort a pincéből. Kérdeztem Kate-től, hogy miből mennyit hozzak még, mire nekiállt holmi szavinyonblanokat emlegetni. Persze a borokhoz nem értek, úgyhogy más módon kell beazonosítanom, hogy miből van hiány. Például a dél-afrikai vörösbor címkéjén egy fehér, míg a szintén onnan származó fehérborén egy fekete bálna farokuszonya látható. Mondom neki, „azt mondjad, hogy fehér bálna vagy fekete!” Úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. Felvilágosítottam, hogy miről beszélek, de sajnos továbbra is maradt a gyanakvó tekintet. Megmutattam a különböző palackok címkéjét, mire leesett a tantusz, és egy „Amy, te olyan cuki vagy” felkiáltással kaptam képzeletbeli újabb strigulát a nevem mellé.
Hiába no, szeretnek engem itten! És én is bírom a helyieket. Néha olyan szofisztikáltan tudnak megnyilvánulni, hogy könnyekig meghatódom. Példaként álljon itt egy zárórai párbeszéd a főnököm és az egyik haverja között:
F: - Úgy fest a helyzet, hogy itt már nincs kiszolgálás. Beugrunk egy pofa sörre a hotelba?
H: - Nézd, arra visz utam hazafelé, így igazán modortalanságra vallana nem beköszönni.
Kéééész, lehidaltam tőle.
Fent említett főnököm egyébként alig két órával ezelőtt távozott München irányába, hogy öt napon át italáldozatot mutasson be barátaival az Oktoberfest oltárán, szóval most én vagyok a góré. Muhahaha.
Update: És mivel a főnököm magával vitte a netes kütyüt, ez a bejegyzés némileg aktualitását vesztette...
Ismét jelentkezem (ezúttal a hotel vezetéknélküli hálózatán élősködve). Közben úgy tűnik, vége a főszezonnak. Néha akad pár szabad órám napközben, amire kb május eleje óta nem volt példa. Tegnap viszont beköszöntött a vénasszonyok nyara: 6 hét folyamatos égi áldás után egyszer csak elállt az eső és a nappali csúcshőmérséklet kemény 21 fok! Kánikula van, kéremszépen. (Inkább nem gondolok bele, hogy télen minimum ennyi a szobahőmérséklet otthon.)
Na, miről nem számoltam még be…
Egyik éjjel, miután végeztem, kivittem a szemetet, és elbattyogott mellettem egy róka!
Két teltházas estén debütáltam az étteremben mint felszolgáló!!! :) Én mondom, felért egy kiadós szaktesis aerobic-kal, kivéve, hogy a zene valami instrumentális spanyol izé volt, nem holmi dübzidübzi. Szóval, a rendelés-felvételen kívül mindent rám bíztak: ültetés, evőeszközök, felszolgálás, illetve felvehettem pár desszert rendelést. (Főételt azért nem, mert dunsztom sincs a különböző halfajtákról, ha esetleg rákérdezne valaki. Meg hát a helyi arcokat sem ismerem, hogy elédelegjek velük alkalomadtán.) Kemény meló ez, annyit mondhatok! Ámbátor! Szeretnek és megbecsülnek. Szavakkal ki sem fejezhető, mennyire jólesik ezzel a tudattal éldegélni a világ ezen gyönyörű vidékén.
Ami a néhány hónappal ezelőtti debütálásomat illeti: szeptember 20-án kerül adásba az a tévéműsor, amit itt forgattak. Az első részben elég durván lealáztak egy másik hotelt, úgyhogy most kicsit idegesen várom, hogy nálunk mit alkottak. Az tuti, hogy kellemes napokat töltöttek itt, remélem, hogy a szobákkal kapcsolatban is mindent rendben találtak, mert ha nem, akkor az az én bűnöm lesz.
No de hogy az élet kevésbé napos oldaláról is szó essék:
-A közösségi házat pár hónapja egyik napról a másikra bezárták, (költségvetési megszorítás valami álszöveg mögé bújtatva), így örökre nálam marad 7 könyvtári könyv, és egyéb forrásból vagyok kénytelen olvasnivalót beszerezni.
-Mivel (mint mondottam) vége a nyári rohamnak, esténként kihalt a falu. Egyik este például csak a pultos srácot találtam a kocsmában, aki – egyéb tennivaló hiányában – egyesével jelentette be a záróráig hátralévő perceket a kóbor kuncsaftnak, azaz nekem.
-Az eddigi tapasztalatok azt támasztják alá, hogy a németekkel mindig van valami gubanc: követelőző, bunkó egyedek tiszteltek meg a jelenlétükkel az elmúlt hónapokban. Az egyik csoportvezető például sosem zuhanyozik (irdatlan szaga van, és a szoba is két napig bűzlik a távozása után), mégis panaszt tett a szobák tisztaságára. (Elmondanám, hogy a saját hajukat kellett kiszedegetnem a lefolyóból…) Az ezelőtti csoportban reggel összevesztek a teán. Két-három ember jelezte, hogy nem hagyományos, hanem zöld teát szeretne, ezért kivittem nekik egy egész kannával. Valaki a kanna után nyúlt, mire a másik rádörrent, hogy a zöld teát ő rendelte. A legutóbbi bagázsban meg volt egy csávó, aki reggelente egy szó nélkül a pofámba tolta a tejes ibriket (vagy használhatnám akár a „köcsög” szót is - a tejes izére meg a csávóra is!). Még csak annyit se mondott, hogy Milch bitte vagy valami. Mondom, oké ha nem beszél angolul, de azért ennyire tirpák hogy lehet valaki?! Aztán mielőtt kijelentkezett, odajött hozzám és tökéletes angolsággal közölte, hogy előző este a főnököm anyukája ígérte neki a házi barnakenyér receptjét. Próbáltam neki úgy odaadni a lapot, hogy legalább az ujját megvágja vele, de ilyen mutatványokban nyilván csak én jeleskedem (például ki más járhatna úgy, hogy az elektrosztatikussá vált textília minimális töltését az mp3 lejátszója egyenest a fülkagylójába vezeti, enyhe áramütést okozva…), így sérülés nélkül távozott.
-Ma igazán fájt volna a fogam egy jófajta Sarokházas somlói galuskára. Egyébként eddig csak egyszer hiányzott a hazai koszt: újévkor a kötelező éjféli virsli, meg a karácsonyi tatár bifsztek. Meg valamelyik nap eszembe jutott a kakaós csiga, de azt amúgy is ritkábban ettem már a végén, szóval csak tovasuhanó gondolat volt az egész. Az új indiai séf érkezése óta fejedelmi ellátásban van részem. És valóban úgy szólítanak néha étkezéshez, hogy „Amy hercegnő, az étek előállt.” : )
-Októberben jön az anyám! Óh, anyááááááááám. Majd jóóól megobzerválja itt nekem a békés kis életemet.
-És már megint ezer éve nem jutottam el moziba. Brühühű. Dvd-n viszont megvettem a Let the right one in-t, ami könyvben marhára tetszett, de a film kiábrándító volt.
Egyébként januárban lehet, hogy jön az egész család a szülővárosomba - fogászati kiruccanásra. Nem tudom összejön-e, de azért vidám gondolat elképzelni őket Magyarországon. :)
Gondolom, ideje lenne bemutatnom a helyi társaság krémjét néhány mondatban. Nem is tudom kivel kezdjem… Főnököm továbbra is űberkúl és aranyember. Ami a legkellemetlenebb vele kapcsolatban, az a reggeli ébresztés. Jó alvókája van, én pedig gyűlölöm felébreszteni, hogy ideje beizzítani a tűzhelyet. Részben ezért is tanultam meg a reggeli készítés csínját-bínját. Hadd aludjon. Ahogy ő szokta mesélni a haveroknak, általában így zajlik a reggel: „8-kor Amy kopog az ajtómon, mire én horkantok valamit, hogy oké, ébren vagyok. 10 perccel később a konyhába vezető lépcső tetejéről lekiabál, mire megint reagálok valamit, majd rá 20 percre az ismét az ajtó előtt áll azt suttogva, hogy a vendégek már az étteremben ülnek és leadták a rendelést”. :) A családtagok tündériek: a menyasszonya maga a megtestesült cukiság, az apukája nap mint nap biztosít róla, hogy nélkülem semmire sem mennének, az anyukája, Brid pedig istennőként tisztel a sok-sok kávé miatt, amivel ellátom. A kutyák változatlanul örülnek ha látnak, jókat játszunk, szóval idilli helyen vagyok.
A meló árnyoldala, hogy néha sok jut belőle egymagamra, de azért boldogulok nagy nehezen. Ki nem állhatom azokat, akik záróra után képesek másfél órán át üldögélni a kávéjuk vagy utolsó csepp boruk mellett, és miattuk kell ott dekkolnom. És persze Bridnek is. Egyszer annyira tele volt a hócipője az utolsó párocskával, hogy amikor sokadjára megkérdezte tőlük, parancsolnak-e még valamit, a desszert és kávé mellett felajánlott egy parafadugót is a borosüveghez. :D
A szobákkal már csukott szemmel is elboldogulok. Villanyt és redőnyt szerelek, vécédeszkát applikálok, duguláselhárítok. Azon már meg sem lepődöm, hogy minden hosszú barna hajú nőnek hullik a haja. Tele van hajszállal az ágynemű, a zuhanyfülke, minden. És aranyszabály, hogy mindig a tükörtisztítás befejeztével tüsszentem el magam (dupla munka, ehh).
Kisegítő társam egy 23 éves kiscsaj, Niamh [nív], limericki akcentussal és szleng kifejezések tömkelegével, ergo kb minden harmadik mondatából sikerül kibogoznom, hogy nagyjából miről is beszélhet. Kicsit szeleburdi és szétszórt: néha a terítők közé teszi az ágyneműt, változatos helyeken felejti a kulcsait és egyéb személyes tárgyait, de ezzel együtt is megkönnyíti rabszolgasorsom. Ráadásul általa esélyem lehet néhanapján átjutni Westportba vagy megkérni, hogy hozzon nekem pl. fogkrémet, ha éppen elfogyott.
Az étterem színvonalát az égimeszelő (vagy egy fejjel magasabb nálam) Triona [trína] praktikus ötletei emelik. T. termeténél már csak megszámlálhatatlan szeplője szembetűnőbb. Igen kiterjedt családból származik: 5 fiú- és 8 lánytestvére van. Rory (a főnök szakács apukája) mindig elsüti – egy séf mi mást is tehetne… - az „apukádnak nem nagyon volt hobbija fiatal korában, ugye?!” poént. Triona foglalkozását tekintve könyvelő, most pedig épp írül tanul (mert nem minden ír beszél ám írül). Tavaly ment férjhez egy ugyancsak Rory névre hallgató sráchoz (főnököm anyukájával beszélgetve kénytelenek néha tisztázni kinek a Roryjáról van éppen szó). Triona Roryjának 6 testvére van (köztük a már említett Gerard Butler hasonmás Donal), így menyegzőjük helyszínéül kénytelenek voltak egy olyan települést választani, ahol a násznép is elfért (teremgondok, he-he).
A másik felszolgáló csajszival, Kate-tel sógornők. K. családneve Joyce. Joyce-okból itt bőven terem minden bokorban, a régiót Joyce Countrynak is nevezik. Katie forgószélként söpör végig a műszakon. Néha már rég haza is ért, mire észhez térünk, hogy megérkezett. Nagyon derűs kedélyű leányzó, viszont ha másnapos, akkor morcos, és olyan szúrós megjegyzéseket tesz némelyik vendégre, hogy még Csernus Imre is sírva menekülne pszichológushoz. Mi meg csak röhögünk a konyhában ahogy tányérokat hordva jártában-keltében morog a bajsza alatt.
A másik helyi morgómedve a kocsma- és bolttulaj Tony. Ha olyanja van, a legjobb törzsvendéget is elküldi az… khm melegebb éghajlatra. Költői színvonalon képes káromkodni, viszont minden misén részt vesz. Az egyik unokaöccse szintén a bárpult mögött húzza az igát. Vicces figurák az öccsével egyetemben. Barry akár egy pálcikaember-karikatúra: vézna alkata, jellegzetes hangja és járása van (neki sem éri a sarka a földet járás közben, akárcsak hőn szeretett ex-főnökömnek), és megfelelő gyakorlat híján szabályosan kirázza a hideg, ha valaki Guinnessnél bonyolultabb italt rendel. Shane, az öccse pedig olyan, mint egy növőben lévő kölyökkutya, seprű szempillákkal. Egyszer, amikor kicsit elnyúlt az éjszaka a kocsmában, egyikük megkérdezte a másiktól, hogy megy-e a reggeli misére. Szóval ilyenek ezek az írek: bármilyen kemény legénynek tűnnek is, mélyen vallásosak. Persze nem mind. De azok meg kapnak a fejükre a templomba járóktól.
További szimpatikus jelenség számomra, hogy a családok összetartanak: apák és fiaik, testvérek, sógorok együtt dolgoznak, együtt viszik a boltot, kocsmát, vagy szállítanak ki friss zöldséget. Ám éppoly szívesen alkalmazzák és fogadják be a kontinens más országainak szülöttjeit. Tony már-már saját fiaként tekinti a szlovák mindenest, aki nővérét váltva jött a faluba7 évvel ezelőtt, zéró nyelvtudással. Vagy a Gaynor család a lengyel nőt, aki szintén évek óta csapolja a Guinnesst, és tavaly a 20 éves lánya is áttelepült, aki viszont Conor és Brian (szintén tesók) hoteljében dolgozik. Brian egyébként a főnököm legjobb cimborája, és Lizzie-vel, a feleségével együtt a legjófejebb házaspár, akit eddig láttam. L. lánykori neve magyarul madárfüttyöt jelent. (És nekem ez nagyon tetszik!) A lányuk, Holly imádja az étterem konyhájában szórakoztatni Roryt az ötévesek minden cserfes bájával. Ha édességet kap, akkor teljesen felpörgeti magát a cukortól, ezért egy ideje tilos neki fagyit adnunk. Múlt hónapban volt a szülinapja, és a bulijára 25 kiló csokit rendelt az apja. Szerintem a kiscsaj azóta is pörög.
És akkor a törzsvendégek: Ann és Paddy, a hetvenes éveiket taposó házaspár, akik minden este kiöltöznek, hogy elfogyasszák fejenkénti gin-tonikjukat előbb az egyik, majd a másik kocsmában. Ann-nek köszönhetem, hogy két héttel ezelőtt csodás Avonos kenceficékhez jutottam a hosszú megvonás után. Szinte minden nap itt találni a dublini bűnözés elől ide menekülő 30-as rendőrt, aki rutinosan dönti magába az italt, mégsem látszik rajta. Nemrég a gyapjúmúzeum előtti parkolóba lakókocsis kisebbség érkezett (itt ’travellereknek’ hívják őket), akikkel mindig akad valami gond, így a helyi rendfenntartó erő addig „járőrözött” arrafelé, míg amazok odébb nem álltak. Aztán ott van a hotel személyzet: lengyel, francia, ír, cseh fiatalok, sőt még egy finn lány is csatlakozott nemrég. Néhány hete invitáltak a westporti diszkóba, úgyhogy minibuszt béreltünk és átruccantunk műszak után. Röhej, hogy egy 5000 lakosú városnak hatalmas, két szintes szórakozóhelye van számtalan bárpulttal és kikezdhetetlen biztonsági védelemmel. Hihetetlenül jólesett kimozdulni, még ha a zene nem is mindig nyerte el a tetszésemet, és a tömeg is szinte sokkoló hatással volt rám majd’ fél évnyi falusi magány után. Előző vasárnap pedig hazatérési partit szerveztek egy srácnak, aki most jött haza Ausztráliából. Dizsi volt a kocsmában!!! Ilyet még nem pipáltam! A 80-as évek legjobb slágereire ropta a falu apraja-nagyja (és most véletlenül se képzeljen senki hagyományos ír táncot maga elé). Nagy siker volt: folyt a sör, törtek a poharak, de persze bőven jutott a kasszába is, úgyhogy remélem, hogy máskor is lesz ilyen alkalom.
.jpg)