Nno, letudtuk a tévéműsort és minden képzeletet felülmúlóan jól sikerült! Semmi kritika, csupán a berendezést találták divatjamúltnak, aminek a „Látod ezt a kötött ágytakarót, John? Tisztára 70-es évek! Valahol erre bújkál egy nagyi, gyorsan keressük meg, és vessünk véget a ténykedésének!” vicces kis beszólással adtak hangot. Minden elképesztően jól mutatott a képernyőn: az étterem padlója csillogott a gyertyafényben, a szobák lakosztálynak látszottak, a főnököm napbarnítottnak tűnt, az anyukája pedig vadítóan nézett ki! Ezt látván szinte sajnáltam, hogy nem kerültem adásba. :) A helyiek rém büszkék, hogy milyen jó reklámot kapott a vidék, érkeztek a telefonok, képeslapok, mindenki gratulált a sikeres szerepléshez. Hétvégén pedig ételfesztivál volt a faluban, ergo a tévéműsor és a rendezvény folyományaként szombaton az eddigi legforgalmasabb esténk zajlott az étteremben, és a szobák is beteltek.

 

Az üzleti sikereken kívül az ifjabb eb miatt is dagad „Déliék” keble, mivel Squire 11 foltos kiskutya büszke apukája lett! Mindegyik fekete-fehér, akárcsak az apjuk, egy barna-fehéret kivéve, aki viszont kiköpött nagyapja. :) A büszke apáról viszont kiderült, hogy olthatatlan vágyat érez a friss trágyában hempergésre, ezért – hogy ne lengje körül már-már dél-alföldi trágyaszag – alapos fürdetésben részesítettem. Jól viselte, nem is haragudott rám utána sem, csak vacogva nézett rám szomorú kutyatekintetével, hogy mikor teszem már le a hideg vizes slagot.

 

A hazai ájerre emlékeztető trágyaszagot pedig a szomszéd birkafarmernek köszönhetjük, aki a közelmúltban fedezte fel a disznótartás örömeit. Két disznaja néha Brid kertjében bukkan fel, néha pedig birkamód legelészik a többi báránnyal, és nem átallja alkalomadtán inzultálni a békés juhokat. Nevezett juhaink pedig az országot illusztráló képeslapokra emlékeztető módon vonultak végig a falun néhány nappal ezelőtt. Szóval nesze nektek, csúcsforgalom Leenane-ben!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ezek itt szépen, tapasztalt juhászkutyák által koordináltan vonultak. (Hmmm, lehet, hogy a gazda juhászmalacot akar nevelni a disznókból, mint Babe volt a híres filmben?!) Viszont Galway vagy Westport felé menet mindig akad pár random birka az úton.

 

Egyébként két hete sikerült végre kirándulnom egyet a helyi turista ösvényen. Olyan szép itt!!! (Ha belegondolok, hogy éppen egy éve egy szeptemberi napon kopogtam ex-főnököm ajtaján és avattam be távozási szándékomba, néha el sem hiszem, hogy ilyen mázlista vagyok, hogy egy évvel később itt lehetek!) Bár az is igaz, hogy háromhavonta egyszer van jó idő, és mivel itt az ősz, jövő tavaszig várhatunk a következő szép napra… Lényeg, hogy egy kevésbé felhős szerdai napon kölcsönkértem a főnök hátizsákját, belepakoltam a fényképezőgépet, egy palack vizet, meg némi muzsikát, és nekiindultam a nagyvilágnak. Mindössze néhány legelésző birkával akadtam össze utamon, úgyhogy ha kedvem szottyant, kurjantottam egyet nagy jókedvemben! Néhány órával később a visszaúton épp időben értem a kikötőbe, hogy a sétahajó fedélzetére szállhassak, így ismét hajókáztam egyet a Killary-n. Kikötés után még félórát gyalogoltam a betonon, így utána két napig semmi kedvem nem volt cipőbe kényszeríteni megviselt csülkeimet. Egy kicsit a nap is megpirított, szóval megvolt az idei „nyaralás”.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jajj, majd’ elfelejtettem megemlíteni, hogy néhány héttel ezelőtt Triona kolleginámmal átruccantunk a közeli Renvyle-ba egy lányos estére. Megnéztünk egy májkölfletli-szerű zenés-táncos programot - Seisiún (Szessún), -  ahol bravúros ír táncosok lejtettek a parketten, mit lejtettek – szálltak!!! A lábuk nem érte a földet, csupán géppuskaropogás-szerű koppantások erejéig. A talpalávalót pedig szintén virtuóz zenészek húzták. Már nem is csodálkoztam rajta, hogy apák és fiúk, testvérek, unokatestvérek táncoltak, zenéltek teljes összhangban. Több generáció együtt a színpadon, a fiatalok tisztelik, továbbviszik az idősebb generáció kultúráját. Feledhetetlen élmény volt!

 

Brid odavan Svájcban a legidősebb fiát látogatni, ezért hétvégén Kate jött felszolgálni, és hogy segítsek neki, felvittem pár palack bort a pincéből. Kérdeztem Kate-től, hogy miből mennyit hozzak még, mire nekiállt holmi szavinyonblanokat emlegetni. Persze a borokhoz nem értek, úgyhogy más módon kell beazonosítanom, hogy miből van hiány. Például a dél-afrikai vörösbor címkéjén egy fehér, míg a szintén onnan származó fehérborén egy fekete bálna farokuszonya látható. Mondom neki, „azt mondjad, hogy fehér bálna vagy fekete!” Úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. Felvilágosítottam, hogy miről beszélek, de sajnos továbbra is maradt a gyanakvó tekintet. Megmutattam a különböző palackok címkéjét, mire leesett a tantusz, és egy „Amy, te olyan cuki vagy” felkiáltással kaptam képzeletbeli újabb strigulát a nevem mellé.

Hiába no, szeretnek engem itten! És én is bírom a helyieket. Néha olyan szofisztikáltan tudnak megnyilvánulni, hogy könnyekig meghatódom. Példaként álljon itt egy zárórai párbeszéd a főnököm és az egyik haverja között:

F: - Úgy fest a helyzet, hogy itt már nincs kiszolgálás. Beugrunk egy pofa sörre a hotelba?

H: - Nézd, arra visz utam hazafelé, így igazán modortalanságra vallana nem beköszönni.

 

Kéééész, lehidaltam tőle.

 

Fent említett főnököm egyébként alig két órával ezelőtt távozott München irányába, hogy öt napon át italáldozatot mutasson be barátaival az Oktoberfest oltárán, szóval most én vagyok a góré. Muhahaha.