Megnéztem! Megnéztem! Láttam a Harry Potter és a Félvér herceget! Igazából a tény, hogy ott vagyok a moziban szinte jobban megrázott, mint maga a film. Jó volt azé'.

És mától büszke tulajdonosa vagyok egy ír folyószámlának. Jeeeeeeeee!

Ismét bebizonyosodott, hogy a tortánál jobban csak a habokat szeretem szelni. Vééégre valahára kihajóztam a Killary vizén. Másfél óra az út mindössze: 45 perc oda, ugyanannyi vissza (nahát, ezt meg ki gondolta volna...).

A Connemara Lady három szintes, de méretre nem egy Titanic. Nekem persze a fedélzeten volt a helyem. Akkora szél volt, hogy csak szélirányban kaptam levegőt, mert profilból a szél simán betapasztotta az orrcimpámat. Így hát (Leo híján) kénytelen voltam Kate Winslet helyett egymagam hajóorrdíszt játszani, és néma áhítattal gyönyörködni a - többnyire ködbe burkolt, ezúttal igencsak szürke - tájban.

A turisták első kérdése általában a vízben látható tartályok funkciójára irányul. Nos, ezek itt kagylófarmok. A felszín alatt hosszú köteleken csimpaszkodnak a kagylók, amelyeket gondos kezdek ritkítanak, majd "szüretelnek" le, hogy többek között a mi éttermünkben is tányérra kerülhessenek. (A hegyen pedig a sok-sok esővájta patakocska egyike csobog alá.)

Persze muszáj volt látnom, hogy fest a távolból kicsiny falum (ott születtem én... újjá).

(Az a sok fehér ház a távolban az mind-mind a falu!!! Van egy sárga is középtájt, az a paplak. Őőőrületes a népsűrűség, kéremszépen!) 

Arra csak későn figyeltem fel, hogy útközben tájékoztató hallható a terület földrajzi-történelmi-gazdasági-társadalmi jellemzőiről, de a második szinten elhelyezett tablókon szóról szóra elolvasható a kb. 20perces felvétel szövege. Így tudtam meg például, hogy az itteni birkák (Connemara Blackface) majdhogynem kuzinok a hegyi kecskékkel, mivel olyan jól megbirkóznak a zord körülményekkel, és hegyet mászni is igen jól tudnak (ergo: gidááááááááák!) :D

Állítólag gyakran kísérik palackorrú delfinek a Connemara Lady utasait, de persze ezúttal nem. Úgyhogy majd sokszor vízre kell szállnom, hátha...

Ui.: Tegnap este pedig szerencsém volt végighallgatni a hajókapitány által mesélt "amikor elhagytam a hajó kulcsait" című anekdotát. (Persze színjózanul - akkor is, most is.) Jó kis este volt, na. :)

Hogyan is foglaljam össze dióhéjban a legutóbbi jelentkezésem óta eltelt hetek eseményeit... Többnyire dolgoztam. Jó sokat. És továbbra is kellemes változatosság a fizikai munka. Még a végén igaza lesz a gimnáziumi fizika tanáromnak, aki sokadik kritikán aluli dolgozatomat a kedves kis "Neked a gazdasszonyképzőt javaslom" pályaválasztási tanácsnak beillő megjegyzés kíséretében adta vissza. :)

Néha persze átfut az agyamon, hogy milyen sziszifuszi munka nap mint nap szobát takarítani, mosni-vasalni, aztán mire ölbe tenném a kezem a jól végzett munka örömére, kezdhetem elölről az egészet. Viszont rájöttem, hogy ideális rabszolga-jellem vagyok: mindent (azért a józan ész határain belül) a vendégért. És tényleg kárpótol a fáradságért amikor megdícsérik a szoba kényelmét, tisztaságát vagy az ízletes reggelit (borravalót errefelé nem szokás adni). Meg aztán az is feltűnt, hogy az apró dolgoknak is képes vagyok örülni: hogy tökélyre fejlesztettem a vasalási technikámat, az ebédeknél káposzta-királynővé (Frau Cabbage-ből Cabbage Queen) avanzsáltam, és néha sikerül tökéletes tejhabot készítenem a kapucsínóhoz. :)

A fáradtság pedig egészen elképesztő dolgokat művel az agyammal. Néha ugyanis mellényúlok a szavaknak a mentális szótáramban (ami magyarul is vicces, nemhogy idegennyelven...) vagy innovatív szóösszetételeket alkotok. Így lesz az agyból és fejből kenyér (brain+head=bread) vagy a kis papíralátétből mosolygó fejecske (small+doyley=smoyley). Utóbbi már közszájon forog a személyzet tagjai közt. Mosolyogva robotolunk, na! :)

Pár hete egy részmunkaidős kolleginával bővült a csapat, úgyhogy néhanapján pihenni is tudok, esetleg átruccanni Galwaybe vagy a szomszéd városkába, ami kellemes kikapcsolódás, csak épp eszetlen pénzköltésbe torkollik... Vettem új telefont (cik-i-lámen!), új mp3 lejátszót (szintén), amit sajnos nem ismer fel a laptop, így a fél kezem odaadnám egy szolgálatkész informatikusért. /Srácok, járna Nektek egy IT guys do IT better feliratos póló! :D/ Most magamra utalva balfékeskedek, nem sok eredménnyel.

A Galway- balfékeskedés vonalon haladva egy kedves kis sztorival biztosíthatok róla mindenkit,  hogy jó szerencsém mit sem változott a 7 hónap alatt. Szóval az úgy volt, hogy a főnököm elvitt egy közeli településig, ami valamelyik buszjárat útvonalába esik. Kitett az út szélére, mondván, hogy 10.43-kor jön a busz, aztán elporzott vitorlázni. Álldogáltam egy darabig a buszra várván, de az csak nem akart jönni, bármit mondjanak is Lovasiék. 11 körül kezdtem mérlegelni a lehetőségeimet, de mielőtt kétségbe estem volna, megállt mellettem egy sötétkék audi, benne a Gaynor's kocsma pultosa (kék szeme van és a neve Peter, nahát, egyetlen ilyet se ismerek!!!), hogy Galwayba tart, elvigyen-e? Elvitt. Másnap arra jutottam, hogy tényleg nem jár egyetlen busz sem a falu környékén. Viszont találtam egy turistautat, aminek félúton van állomása a faluban. Szóval befizettem egy fél útra, gondolván, hogy délelőtt buszoskirándulok egyet, és ebédidőre pont hazaérek. (A kirándulás alulmúlta a korábbiakat szórakoztató elemek szempontból, de a táj továbbra is lélegzetelállító.) 

Aztán egyszer csak arra figyeltem fel, hogy a buszsofőr lassítás nélkül átszáguld a falun. Épp vokalizálni készültem enyhe kétségbeesésemet, amikor pár kilométerrel odébb a fékbe taposott, hogy "ejnye, valaki le akart szállni Leenane-ben?" A vége az lett, hogy hiába bizonygattam, hogy jó lesz itt, csak tegyen ki, majd értem jönnek, az egész busz visszajött velem a faluba. És persze visszaúton a sofőr mögötti ülésen kellett ülnöm, mint valami szamárpadban, hogy mindenki lássa bűnös (és égővörös) fejem.

Pont ez alkalommal voltam moziban is véééééégre! Kettőt néztem zsinórban (Last Chance Harvey és Másnaposok), úgyhogy most a Harry Potterig nyugton ülhetek a sejhajomon. Mondjuk az csak 10 nap... Nemtom mi lesz velem, ha itt az idő!!! A Transformers 2-t is jó lenne megnézni, dehát Ádi nélkül úgysem lenne az igazi... ;)

És hogy még jobban sajnáljatok, íme pár kép a helyről, ahova sétálni járunk a kutyusokkal. :D

Éppen fél éve vagyok Írországban. Ha Koncz Zsuzsa lennék, nekiállhatnék a rohanó időhőhőről dalolni. Helyette annyit mondhatok, hogy tavalyi döntésem életem eddigi legjobbjának bizonyult ez alatt a hat hónap alatt. Nehéz volt persze elhagyni a megszokott helyeket, ízeket, jó barátokat, és igen kemény volt a tél Dublinban, de most (igen, még mindig) jól érzem magam a bőrömben ebben a kis falucskában. A helyiek befogadtak, beleszámolnak a populációba, most már én is vilidzs pípöl vagyok vagy mi. :D

Arról persze nem volt szó, hogy itt is harminc fokok lesznek... Hihetetlen, de már harmadik napja kánikula tombol. Erre nem voltam felkészülve ruhatár-ügyileg, a helyiek pedig láthatóan napszúrás-ügyileg... Meg ugye a nagy hőségben könnyen megszomjazik az ember... Még a rutinosak is becsiccsentenek ezekben a napokban. Amit elég vicces látni. Kábé úgy közlekednek, mint a Sivatagi show-ban a majmok és egyéb állatok, miután jól betintáztak valami erjedt gyümölcstől. És a színük is olyan, mint a tálalásra kész homáré.

Ha már a homárnál tartok... hamár homár... Az eleven homár sötét szürkés-barnás árnyalatú. Aztán élve megfőzik, vagy az ollóit letörik, kettévágják és tepsibe teszik még mozgó végtagokkal, és bepirosodik. Igen, szegények tényleg élnek az elején. Meg a kagylók is. Néha nem tetszik, hogy épp tengeri kajákra szakosodott étterem konyhájában dolgozom... És tudtátok, hogy a halakban férgek élnek? Brrrrr. Szóval ami engem illet: spagetti és csirke.

Univerzális voltomat tovább erősítettem a főnököm tudatában miután néhány alkalommal kisegítettem a felszolgálásban is. Ja, és el tudok készíteni egy fullájris reggelit is, szóval kiskukta is vagyok. Továbbá kiérdemeltem a Frau Cabbage megszólítást, mivel a turistacsoportok ebédjeinél én adagolom a káposztát a nemzeti eledelnek számító bacon and cabbage összeállításból (a főnököm pedig folyékonyan beszél németül). :) És én vagyok az, aki mindenre emlékszik, mindenről tudja, hogy hol lelhető fel. És néha jólesik, ha megemlítik milyen nagyszerű is ez a tulajdonságom - a brilliáns angolom mellett. :)

Van egy új lány, aki heti pár alkalommal eljön besegíteni, de változatlanul nem alakult ki, hogy mikor akad egy szabad napom (valójában hetek óta max néhány szabad órám van itt-ott napközben). Ma viszont szabad az estém, úgyhogy irány a sörkert! (Na persze! Lényeg, hogy mindkét kocsma előtt van három-három asztal. Talán odaférek valamelyikhez.)

Möpi meg biztos ezt sem olvasta, mer' neki ez hosszú bejegyzés...

Amikor az ember lánya a panzió raktárába lépve rámered a négytekercses budipapírra, és nekiáll Wall-eeeeeeeeee-t óbégatni, akkor már azt gondolom bárki elismeri, hogy nincs ki a négy kereke. Pedig igen, csak kicsit elfáradt a nagy hajtásban. Csütörtökön feltettük a koronát a rólunk készülő tévéműsorra egy nagyszabású, háromfogásos vacsorával, tüzijátékkal és hajnalig tartó dínom-dánommal (valaki még a mécsestartót is whiskeyspohárnak használta). A főnökömnek feltűnt, hogy egyszer sem voltam jelen, amikor épp kameráztak ezért egy ravasz kis barbatrükkel (odaadott egy aprítót, mondván, hogy Amy, ezt mosd el légyszi, mert mindjárt szükségem lesz rá) rám irányította az operatőr figyelmét. Szóval ha nem vágják ki ezt a részt, akkor mégis benne leszek a tévében. Majd valamikor szeptemberben. Egész héten rohangáltunk mindannyian, hogy pöpec legyen minden mire jön a stáb, reggel függönyaggatás, ablaktisztítás esőben - kívülről persze, aztán egy kis utolsó ecsetvonás a falakon, asztalrendezgetés, borospince teljes készletének felhordása, satöbbi-satöbbi. No persze mindeközben jönnek-mennek a vendégek, akiket heves ikszjúzmikkel kerülgetek - és mivel néha véletlenül Galla Miklóst utánozom, ügyelnem kell, hogy kibírjam a konyháig a röhögés elfojtását. Reggeliztetek, e héttől már turistacsoportokat is ebédeltetünk, meg a szobák, meg a többi, tehát nem unalmasak a napjaim. De megéri. Becsülnek, értékelnek, sőt azt mondták haza se menjek a szezon végén, hanem teleljek itt és kezdjük együtt a következő szezont. És itt most idézni fogom a főnökömet. "Ez a lány a horgonyom. Nem mintha vízbe dobnám Amyt... De tényleg ő az, aki a legnagyobb viharban sem hagy sodródni." Nem is néztem ki belőle ilyen szentimentális metaforákat. :D

Egyébként úgy látszik, hogy többekből is előhozom a költőt, mert néha olyanokat mondanak nekem, hogy majdnem szétpattan a fejem a visszatartott nevetéstől. Például Rory a minap jelentőségteljesen rám nézet, sóhajtott egyet, majd így szólt: "Óh, Amy. Az élet olyan, mint egy tekercs konyhai papírtörlő: minél kevesebb van a gurigán, annál gyorsabban fogy."  A pultos hasonlóan mély sóhaj után közölte velem: "Óh, Amy. Úgy kell nekem egy kis szabi, mint ahogy egy kocsmának a kocsmáros." Jaja, suszter maradjon is a kaptafánál! Mindenesetre ezután a kijelentés után fél óráig nem bírtuk abbahagyni a röhögést. Mondanom sem kell, mindketten nagyon fáradtak voltunk. Egy helyi srác megkérdezte tőlem, milyennek találtam Dublint. Mondtam neki, Dublin nagy és szürke. Mire ő: "mint Dumbo". Vicces dolgok ezek. Vagy csak én látom így?!

Amúgy meg olyan rohadt hidegek vannak erre, hogy éjszakánként pingvinek és jegesmedvék szaladgálnak a hídon. Múlt héten négy napig akkora viharok voltak, hogy még a bárányok is hallgattak, madár sem járt erre. És az egyik viharos éjjelen újra találkoztam az én cuki Finn kutyusommal. Hajnali 4-kor arra ébredtem, hogy valaki kaparja az ajtómat. Kinyitottam, és szájában a kedvenc játékával ott ült Finn. Rámnézett és azt kérdezte (nem vagyok teljesen kattant, nem beszélt, hanem a szemével esdekelt) bejöhetnek-e. Ő és a sípolós kis játéka. Másfél óra simogatás után engedett újra elaludni. És további másfél órával később minden nyomorom elszállt, ahogy oldalra fordulva farkasszemet néztem a kutyával, aki optimista képpel épp a párnámra helyezte a játékát, gondolván, hogy akkor elmúlt a vihar és ideje játszani. :) A kis dráááááágaszáááááágom. (Mr. Wrinkle-t pedig sajnos azóta végső nyugalomba helyezte valaki, mert már nagyon-nagyon aszott volt.)

Csendes esténk volt ma. Rám is fért, hogy őszinte legyek. Holnap nem kell korán kelni, hogy reggelit szolgáljak fel a felvont szemöldökű külföldi vendégeknek. (Full Irish breakfast = tuti szívinfarktus) Helyette berendezünk néhány szobát vadiúj ikeás czucczokkal.

Múlt héten ünnepeltük (igaz, én csak a színfalak mögött) a főnököm anyukájának 70-ik születésnapját. Teljesen ledöbbentem, amikor kiderült, hogy a hetedik x-et kezdi. Max 57-nek mondanám, olyan fiatalos: dolgozik az étteremben, hetente háromszor jár konditerembe, életvidám, sokat nevet. Szupernagyi, hehe.

Egyébként az élet többnyire csendesen folydogál a maga megszokott medrében (kivéve mikor sok a vendég, hajjaj!). A vendégek pediglen sokfélék: nyugdíjas amerikai taták és mamák biciklitúráznak, vasárnapi apukák búvárkodnak a gyerekkel, párok töltenek el nyugis hétvégéket, és minden héten erre jár egy forgatócsoport. Tényleg szép a környék, úgyhogy annyira nem is csodálkozom már a tévés embereken. És most van a kisbirka-szezon. A megszokott békés birkabégetés mellett most "gyerekhangon" is elhangzik néhány bee-eeeh. A kisbirkák az anya kétméteres körzetében tartózkodnak, nagyritkán játszanak egyet a szomszéd gyerekekkel. Jópofa kis dögök. :)

Majdnem elfelejtettem beszámolni arról, hogy múlt héten hosszú idő után először nyílt alkalmam élőszóban (fácse tu fácse, ahogy hőnszeretett ex-főnökömöm szokta volt mondani) magyarul beszélgetni. Bizony, erre tévedt egy Sven nevű, magyar anyától és német apától született srác, akinek fülig ért a szája, hogy ide vetődtem, és tud végre valakivel az anyanyelvén váltani néhány szót. Érdekes módon sziát köszöntem neki, még mielőtt tudtam volna, hogy tud magyarul, mert annyira emlékeztetett a 16 éves Gémes Leventére, egykori alsó szomszédunkra még 10 éves koromból. Ez a fiú is jóval 2 méter fölött lehet... Kedves gyerek, csak enyhén rasszista. Meg az arca is nagy volt. És nekiállt a kocsma előtt szidni a lengyeleket. Jót röhögtem közben magamban: hét ember áll egy ír kocsma előtt - két magyar, négy lengyel meg egy ír. És az egyik magyar a lengyeleket anyázza (persze gőze sem volt róla, hogy milyen az etnikumi összetétel, de akkor is!). Tipikus! Majd' elsüllyedtem szégyenemben. Az egy szem ír gyerek (nevének betűzése rejtély számomra) egyébként nagyon aranyos, barátságos. Próbál minden fiatalnak bemutatni, meg invitál a társaságba. Ééééééééééés kiköpött Gerard Butler, csak szőkében és fiatalabb kiadásban!!! :D

A panzióban egyébként kezd állandósulni a pörgés. Reggeltől éjszakáig akad teendő, és néha tényleg bosszankodva nézem az órát, hogy miért kell nekem este 10-kor még órákra lennem a munka befejezésétől?! Miért ülnek órákig az utolsó pohár mellet a kedves vendégek, és mér' nem húznak má' haza?! És tudom, hogy bezár a kocsma, és ma sem fogok a főnököm családján kívül senki mással találkozni (kedvelem őket, dehát ők a munkaadóim), és olyankor néha nagyon tudom magam sajnálni. De mindegy, túlélem a nehéz órákat is. Hiányzik Finn kutyus is. Úgyhogy tegnap, amikor a mosogatnivaló között egy miniatűr kis krumplira leltem, gyorsan meg is mentettem magamnak, és most ő a háziállatom. Mr. Wrinkle.

Most van az, hogy szívesen Szombathelyen tölteném ezt a pár napot. De nem lehet. :(

Úgyhogy mulassatok jól, a Juicenak és Noooorcsinak dobáljátok a csókokat helyettem is, Gidák! Oh, sörsátor, oh napos délutánok és csillagos éjszakák az udvaron. Butára és/vagy viccesre iszott kollegák. Ooooooh. Brühűű. :'(

Elnézést kérek mindenkitől az adásszünet miatt. Az történt, hogy három hétig se internet, se telefon nem működött a faluban. A legutóbbi bejegyzés óta igen sok idő eltelt, sajnos sok esemény azóta a feledés homályába veszett. 

A forgatócsoport javaslatának megfelelően átfestettük a szobákat. Volt velük némi macera, mert ahogy az új réteg felkerült a falakra, a korábbi több réteg festék egy az egyben vált le a vakolatról. De lényeg, hogy a sok-sok "Amy, én mindjárt elsírom magam" bejelentés után a főnökömmel együtt leküzdöttük az akadályokat, és most óriási tetszést aratnak a felturbózott szobáink.

Megvolt az első (és második) teltházas hétvége. Az indiai séf távozása óta egyedüli külsősként állom a sarat, de a húzósabb órákban szerencsére mindig segítségünk akad egy családi jóbarát vagy falubeli lány személyében. Azért éjjel fél egykor még a konyhában robotolni nem egy leányálom, dehát aki ...nak megy ne sírjon!

A vendégek többsége nem sok vizet zavar, de vannak akik szerint kellemes kikapcsolódás magukkal cipelni egy visító kiskölköt, akivel aztán nem tudnak mihez kezdeni. Múlt héten járt nálunk egy indiai család a kétéves kisfiukkal. Magunk között csak Damiennek hívtuk. Meg vannak az úgynevezett fakörök. A fakörök azok, akik gombamártást rendelnek - gomba nélkül, úgyhogy szedegesd ki egyesével a kis gombadarabkákat a kedvükért. Fakörz.

A forró hangulatot fokozandó, márc. 21-én zajlott a rögbi kupadöntő Írország és Wales között. Fel kellett hoznom a kistévét a konyhába, hogy a főnök meg nagyapó követhesse az eseményeket. :) Nagyon izgalmasan alakult a mérkőzés, de az utolsó percben szerzett góllal hatvan év óta először újra ír győzelem született. Annyira örült mindenki, hogy én is szinte könnyekig meghatódtam. (Igazi győzelmi mámort pedig - mint kiderült - Tony kocsmájában lehet tapasztalni, ahol a vérbeli szurkolók nézik a meccseket. Úgyhogy holnap nyilván ott nézem a United meccset. Muhaha.)

Kivételesen nem esett az eső az egyik szabadnapomon, ezért sétálni indultam az út mentén. Felkészült vidéki versenyző lévén vittem magammal a fotóapparáT. Néha a lélegzetem is eláll ettől a mesés (hehe) környezettől. A hegyekből tiszta vizű patakokban folyik alá az esővíz. Egy rövid dúdolás erejéig (kispatak, kispatak, a hűs vizű kispatak...) megemlékeztem Uhrin Benedekről is. Remélem, hogy senki nem hallotta, mert a falu összes hűs vizű patakjának vizével sem mosom le magamról a lökött magyar lány bélyegét... Azt már magamnak sem merem bevallani, hogy lehet, hogy kicsit táncoltam is, ahogy Benedek bácsitól láttam. :$

Egyébként ritkán hallgatok mostanában zenét, így szinte tánclépésben haladtam az út mentén, csokorba gyűjtött kedvenceimet hallgatva az mp3 lejátszómon, teli tüdőből kántálva a Szalaiévát meg a Viva la Vidát. :)

Nno. Ez úgy két kilométerre van tőlünk. A háttérben látható házikók nagyjából az egész falut jelentik. És pont a főnököm ül abban a kocsiban, ami közeledik. Természetesen az ő számára már örökre krézi hangériön görl maradok. :) Amúgy a főnököm jó arc. /Az előző is az volt, csak ez jobban tud angolul. Elképesztő, hogy még mindig automatikusan megy a nyalás! ;)/ Mindenhez ért, nem parázik semmin, és sokat tud inni anélkül, hogy meglátszana rajta. Ja igen, a menyasszonya egy tündéri csaj! Ő az egyedüli, aki nem Éminek, hanem Eminek hív (megjegyezte az Emmy-díjról). :D Két napja elesett a lépcsőn, elszakadtak a nemtommilyen szalagjai a jobb lábában. Ahogy abbahagyta a sírást, első dolga volt, hogy elnézést kért tőlem, amiért megijesztett a zuhanással. Ilyet én még nem pipáltam!

Ezt meg csak azért, hogy lássátok, nem én vagyok a hülye - tényleg többféle írásmódja létezik a falu nevének...

És át akarok jutni a túloldalra is, mert az is nagyon széééééééééép!

Finn kutyust megtámadták az idióta szomszéd kutyái, össze kellett varni az egyik lábán a bőrt, úgyhogy most lábadozik szegény a szomszéd városban.

És végre sikerült a húsvétot anélkül átvészelnem, hogy bárki is undorító pacsulit öntött volna a fejemre. Sőőőőőőőt. Most az egyszer nem én adtam csokitojást a locsolóknak, hanem én kaptam két strucctojás méretűt a főnökömtől meg az apukájától. Mert megérdemlem.

Ahogy arra magamnak ígéretet tettem (az pedig csak úgy jó, ha betartják), ellátogattam az Aran-szigetekre. Mivel a turista szezon még nem indult be, csak a legnagyobbra, Inis Mórra szerveztek csoportot. Kirándulótársaimmal buszon utaztunk Rossavealig.

 

 

 

 

 

 

... meg a testem-lelkem. :)

Egy hetem van minden kötelező turistaprogram kipróbálására, úgyhogy most aztán dőzsölök. Vasárnap elindultam csak a galwayi öblöt nézegetni, aztán két órával később azt vettem észre, hogy már másik városban vagyok. :) Szóval elsétáltam Salthillig, a szomszédos üdülő településig, és ott is pont egy turistaútra tévedtem, hát amíg bírtam, azon is mentem tovább. :)

Ma pedig a kötelező Moher-szirtvidéket kerestem fel. A tegnapi egyszálpólós, napos idő után ma olyan cudar időjárásunk volt, hogy a képek fele homályosra sikerült, mert a szél úgy rángatta a kezemben a fényképezőgépet. De ha a blog is úgy akarja (ezek a supportos srácok angyalok), akkor ma tudok szemléltetni is.

Ismét buszos kirándulás, sofőr-idegenvezető 2in1 megoldással. A mait Johnnak hívták, és ha nem lett volna őrületes élmény Stephennel a vad wicklowi túra, akkor tökéletes teljesítményt nyújtott volna ő is. Biztatóan kezdődött az út a maroknyi álmos kirándulóval, John bácsi is (50 felé járhat) igyekezett vicces megjegyzésekkel szórakoztatni, de ezek a maiak nem voltak rá vevők.

Galway központjából kifelé menet lelkesen mesélt a decentralizációs projektről, amelynek keretében 10 évvel ezelőtt a városba költöztették a Védelmi Minisztériumot. A körforgalmakban kanyarogva elmondta, hogy a város 14 körforgalmát a 14 egykori törzsről nevezték el, és hogy most építik azt az elkerülőutat, ami elkerüli az első elkerülőút építése után épült elkerülőutat. Galway tehát az elkerülőutak városa. Sajnos a munkálatok komoly dilemmát vetettek fel, ugyanis építettek egy új körforgalmat, viszont kifogytak a törzsekből. Most egy urnába mindenki bedobhatja saját névjavaslatát. Johnunk a saját nevére voksolt, mert mégis milyen frankó lenne egy John xy (sajnos a vezetéknevét nem értettem) körforgalom. Aztán a városhatárhoz közeledve láttunk egy nagyobbacska magánkórházat is, ahova biztos kétszer megy az ember: először a saját kis panaszával, majd infarktussal, miután kézhez kapta a számlát.

A szomszédos Oranmore pedig a "tilosban parkolás városa" megtisztelő címet tudhatja magáénak. Ugyanis nincsenek kijelölt parkolóhelyek. Ahogy a busszal áthajtottunk a városon, láttuk is a szorgalmas egyenruhásokat cédulát dugdosni a kocsik ablaktörlője alá. :)

Ezt a képet pedig csak egy anekdota miatt raktam be. A következő volt a helyzet. Épp elhagytuk a lakott településeket, egyedül ez a víztorony törte meg a táj egyhangúságát. John mondta, hogy jobbra tekintve láthatunk egy toronyszerű építményt. Abból az időből származik, amikor az írek elhatározták, hogy rakétát építenek. Megpróbáltak titkos NASA tervek alapján dolgozni, csakhát tömör betonból készítették a dolgot. Esetleg van a buszon vállalkozó, aki kilövetné magát ezen a rakétán? Reakció: néma csönd és faarc. Mire John kétségbeesetten felnyögött, csak épp be volt kapcsolva a mikrofonja: "uramatyáááám, muszáj megállnunk a következő kocsmánál, hogy kicsit felbátorodjanak!" Sótlan egy társaság volt, szó ami szó.

De hogy a láttotakra is rátérjek végre... Galway megyéből kifelé láttuk a 16. században épült Dunguaire kastélyt, ahol nyaranta középkori napokat szoktak rendezni (hajrá Csempeszkopács!).

Átbuszoztunk Clare megyébe, keresztül a Burrennek nevezett, 250 négyzetkilométer kiterjedésű mészkő-sziklás tájon.

A látvány és hangulat merőben más, mint Wicklowban volt. Kietlennek hat a Burren is, pedig nagyobb élet zajlik ezeken a szilákon, mint a lápvidéken. A kövek között fű nő, azt pedig tehenek, juhok és kecskék legelik. Apropó juhok. Nem tudom mi lelte ezeket a bárányokat, de az unicolor fehér nyájakban a kisbirkák 80 százaléka koromfekete! :)

Egyébként ha jobban megnézitek a képet, akkor láthatjátok a jellegzetes kőfalakat kilométerhosszan kanyarogni. Felfoghatatlan, hogy kisebb kőlapokból és kődarabokból hogyan tudtak ilyen tökéletes falakat emelni.

Ráadásul úgy, hogy nem használtak kötőanyagot, maltert. A kövek között át lehet látni.

Első megállónk az Ailwee barlang volt. Nem emlékszem, hogy ezelőtt jártam volna barlangban, szóval ez új volt számomra.

Az idegenvezetőnek hála végre megértettem a cseppkőképződés folyamatát, és közelről is láttam a fura képződményeket. De ennyi elég is volt. A barlangászok tutira nem normálisak, hogy hobbiból nyirkos, sötét és szűk hegy-gyomrokba mászkálnak. Brrr. A képeim az előbb említett tényezők miatt nem igazán sikerültek. (Akit érdekel, nézze meg a hivatalos weboldalukat...)

Viszont itt okosan, a jövőmre gondolva begyűjtöttem két zsák aranyat. Az egyiket megtartom, a másikra lehet licitálni. :)

A Burren vidéken több dolmen található. Ezek az őskori sírépítmények négy-öt függőlegesen felállított sziklalapból, illetve az ezekre fektetett vízszintes fedőkőből állnak. A Poulnabrone Dolmen i.e. 2500-ban épült.

Aztán a Moher-szirtek felé közeledve egy kattintásra megálltunk a parton, hogy kóstolót kapjunk a világítótorony-őrök magányából.

Végül elértük célunkat, a Moher-sziklákat. Tényleg lenyűgöző élmény. Függőleges sziklák, alant az Atlanti-óceánnal. Mindezek mellé brutális erejű szél. Nem veszélytelen, na.

És a ködbe vésző távolban már ott sejlenek az Aran-szigetek, következő úticélom a három sziget egyike...

Most, hogy a munkakeresés többmázsányi köve leesett a szívemről, sokkal jobban tudok koncentrálni a környezetemre. Decemberi első észrevételeim óta az írekről nem sok szót ejtettem. Isznak. Ez tény. Az idősebb korosztállyal csakis pozitív élményeim voltak eddig: segítőkészen útba igazítanak, előre engednek, ha egyszerre érünk egy ajtóhoz, meg úgy általában véve elég kedélyesek - gondolom a sok tütü is közrejátszik ebben. :)

A fiatalabb korosztályt viszont már egészen más fából faragták. Sőt, a nagy baj az, hogy nem is faragták. Faragatlanok, bunkók, hangosak, kulturálatlanok. Az egyen-rakottszoknyás általános iskolás lányokon több festék van, mint az egész KISS zenekaron, és olyan csúnyán beszélnek, hogy külön trágár szavak és kifejezések szótárt lehetne kigyűjteni az utcán tanítás után.

A csúnyán beszélés egyébként általánosságban az írek artikulációs és intonációs lustaságára is értendő. Nem vagyok egy nyelvi zseni (vagyis igen, de ez most nem ide tartozik), sosem kellett iskolapadon kívül használnom az angolt, de meglepő módon akivel eddig két mondatnál többet váltottam, az mind (koreai és brazil lakótársak, ezek egyéb nációjú ismerősei, fejvadászok, leendő főnököm) megjegyezte, hogy "your English is very good". Szóval virul a burám, csak kissé értetlenül állok a helyzet előtt. Éljen a magyar oktatás? Nem kezdek bele volt tanáraim kitárgyalásába. Jutott egy-kettő a nagyon jók és (jóval több sajnos) a kevésbé kvalifikáltak közül, ezért jogos a kérdőjel a mondat végén. Mivel már a legelső angol tanáromról is meg tudtam állapítani, hogy nem áll a helyzet magaslatán, a siker kulcsa - esetemben - nem az oktatásban kereshető. Mégis honnan származik hát a nyelvtudásom?!

Na tessék! Magam is angol tanári diplomával rendelkezem, és csak most gyúl ki a fény ebben a pillanatban!!! A siker kulcsa az MTv [emtíví]!!! Éljen tehát - a döglődő oktatás helyett - a mjúzik televizsön!

Ma volt az interjúm egy szállodás pasival, amire január óta vártam (csak ügyesen titkoltam - babonából), és örömmel jelentem, hogy hamarosan dolgozó nő leszek. Február 22-én költözöm a 100 lelket számláló Leenane falucskába (van egy bolt és két kocsma), és másnap kezdődik a betanulásom. A szálloda márc. 6-án nyit, addig még rengeteg a dolog, amelynek mind részese leszek, például közösen festjük ki az éttermet, tévéket is kell venni és egyéb felszereléseket. Titta izgi!  :) 

A főnök 34 éves, kinézetre akár német is lehetne a sápadt bőrével, vízkék szemével és seszőke hajával, eddigiek alapján - és ő is ezt mondta magáról :) - jófejnek tűnik, főleg mivel találkozásunk után egy percig sem tartott kétségben a felvételemet illetően. Mondjuk ezzel a pont az épelméjűségét kérdőjelezhetném meg, de hát ki vagyok én, hogy mások felett ítélkezzem?! hehehe

Leenane egyike Írország gyöngyszemeinek. Az ország egyetlen fjordja mellett fekszik, a környékben lehet túrázni, hegyet mászni, biciklizni, horgászni, sőt még úszni, szörfözni is. A családnak van kutyája, úgyhogy ezzel részemről adva vagyon az ideális munka és munkahely. Fősuli előtt dolgoztam egy panzió és étteremben, az ottani gyakorlat bőven elég lesz ide is. Nem fogok megszakadni, csak nagyon ritkán lesz hajtás. Utána meg ott a vidék csatangolni. Már csak azt kéne kideríteni, hogy hol a legközelebbi mozi... :)

A szálloda is szerény, mindössze 11 szobával és egy elég jó hírű, tengeri herkentyűkre specializálódott étteremmel. A főnök családja vezeti már 1977 óta, és a srác tavaly vette át a stafétabotot az anyukájától (aki előreláthatóan gyakran bele fog szólni a dolgok menetébe, de mivel már nem ő a főnök, csak udvariasan végig kell hallgatnom, ha hozzám intézi a szavait). Az apuka olyan, mint egy tündéri télapó: nagyszakállú, jókedélyű, nagy hohoho-horgász. Amit kifog, az a nap ajánlata az étteremben. :) Telefonon már volt hozzá szerencsém, aranyos, szórakozott ember benyomását keltette, ahogy mindenáron meg akarta adni a fia e-mail számát mikor nem értem el máshol. :)

Magától értetődően a hely nem operál óriási személyzettel, két szakács, két mindenes (ebből az egyik én leszek, titulusom accomodation assistant/food server) és egy recepciós van, plusz a családtagok, kiegészülve a srác amerikai jegyesével. Főszezon idején még plusz munkaerőt szoktak alkalmazni a faluból vagy a környékről. A hab a tortán, hogy ad személyzeti szobát, úgyhogy a szálláskereséssel sem kell foglalkoznom. A fizetés ír viszonylatban minimális, de nekem nagyon megfelel, és mivel a faluban nincs bank, de még csak automata sem, készpénzben történik. Rögtön el is lehet verni egy részét az egyik pubban. Egyik este az egyikbe nézek el, másik este a másikba, és már meg is ismertem az egész falut! Már alig várom! :)

A tegnapi nappal székhelyemet határozatlan időre Galwaybe tettem át. A város sokkal szimpatikusabb, mint Dublin. Az emberek kedvesek, segítőkészek, és bízom benne, hogy ez a körülmény jelentős szerepet játszik majd munkára találásomban is.

Jelenleg egy diákszálló négyágyas (két emeleteságy) szobácskájában húzom meg magam. Szó szerint, hiszen az ágyakon kívül semmi bútor nincs a szobában, és az emeleti ágy olyan alacsonyan van, hogy kizárólag egy rövid, kreatív limbózás után kerülhet vízszintes helyzetbe a vendég. Ágyon ülni maximum egy ötéves gyerkőc tudna itt. Komoly gerincbántalmaknak vagyok kitéve.

A fürdő hasonlóan puritán berendezésű, faltól falig műanyag borítja. A linóleum padló miatt szükségtelennek érezték holmi zuhanytálca (pláne zuhanyfülke) beszerelését. Lehet locsipocsizni kedvemre. :)

Két hónap. Pont.

Egyébként meg havazott tegnap és tegnapelőtt.

Szegéééény

Ezt most muszáj.

Nem írtam egy ideje, mert nem nagyon volt miről. A napjaim egyhangúan teltek: munka kereséssel (sikertelenül) és fagyoskodással. Nektek akartam jót a blog titkosításával (amit végül nem sikerült kiviteleznem), mert könnyebb abban a tudatban beszámolni a mindennapjaimról, hogy az olvassa, akinek szánom, aki a barátom, vagy a családom tagja (bár ezt nem gondoltam végig, Godfather). Igaz, hogy az internet mindenkié, de nézzetek magatokba és gondoljátok át, hogy mennyire más mondjuk a saját konyhátokban beszélgetni a legközelebbi barátaitokkal vagy egy zsúfolt kávézóban vallani a magánügyeitekről, ahol nem látjátok ki ül a hátatok mögött, vagy nagyon is tudatában vagytok, hogy ki az aki minden egyes szót hall. Tudom, hogy paranoiás vagyok... De nekem itt minden személyes. Még az unalmas zuhanyrózsa is, világos?! Mert Velem történik, életem talán legfontosabb döntését hoztam, ráadásul olyan időszakban, ami nem kimondottan kedvez az efféle vállalkozásoknak. Szóval lehet rám haragudni, meg beszólni. Rosszul esik Tőletek, hogy nem igazán mutattok empátiát, dehát mindig is fura lány voltam...

És hogy informatív tartalma is legyen a mondandómnak: valószínűleg néhány nap múlva itthagyom Dublint. Nem nőtt a szívemhez, úgyhogy most több megyében is próbálkozom online jelentkezéssel, aztán ahogy a megérzésem súgja úgy állok tovább. Délre vagy nyugatra (Északra nem). Végső esetben vissza a szülőföldre. Meghirdettem a szobát a kiadó albérletek honlapján, és holnapra várom az első érdeklődőt "háztűznézőbe". Antonio is költözik, úgyhogy legalább a jó társaság hátrahagyása miatt nem kell bánkódnom. Csuda egy krapek. :)

Nektek pedig szóljon régi kedvencem, az On Raglan Road. A világ leggyönyörűbb dala a néhai Luke Kelly kivételes hangján.

Igen, szemmel láthatóan szerette az italt. Mégis az agya végzett vele...