A bal csuklóm a sok matracemeléstől (hogy szoknyát adjak az ágyakra) teljesen bedurrant három napja, tegnap a három tetőtéri szobában fejeltem le teljes erőből a plafont – jelentem, minden szoba felavatva - ma pedig odasültem egy villanykörtéhez. Egyébként minden remek. J

 

Nem köntörfalazok, a jövő heti nyitásig tulajdonképpen kizárólag takarítónői funkciót látok el (várhatóan nem sokban fog eltérni a nyitás utáni feladatköröm sem). Persze nem először takarítok életemben, de azért kicsit izgulok a végső bírálat előtt, hogy megfelel-e a tisztaság. Az íreket eddig nem különösebben igényes embereknek ismertem meg. Például szeretem én a kutyákat, de a kutyasimogatós kezével ne fogja meg senki azt a kaját, amit másnak szán! Mindegy, megettem a kutyás kaját is hősiesen.

 

Apropó kaja: attól tartok, ha ez így megy tovább, az epém hamarosan bedobja a törölközőt. Reggel elfogyasztom a saját zabpehely-adagomat, ebédre szendvics vagy leves jár, és este olyan nehéz kajákat tesznek elém, hogy utána órákig csak nyögni és szuszogni vagyok képes. Tegnap gulyást készített nagyapó a tiszteletemre. Habár én inkább mondanám pörköltnek, de az íze olyan… hogyismondjam… egyen-ír volt. De tényleg, minden marhahúsból készült fogásnak (márpedig javarészt abból készítenek mindent) ugyanolyan az íze. Amíg csak édes kettesben vagyunk a főnökömmel, addig ez a módi, hogy a szülői házban vacsorázunk. Jövő péntekre (a nyitás napjára) megvan az első foglalás, úgyhogy talán addigra az új séf is ideér. Az évek óta bevált indiai szakácsot (vele egy cipőben járók ezreivel együtt) a gazdasági válságra hivatkozva nem engedik be az országba, nem kapnak vízumot, hiába kezeskedne értük a főnök. Most fő a feje szegénynek, hogy honnan kerítsen megbízható konyhai személyzetet. Nagyapó is szakács volt, ő beállhat a kezdeti lazább hetekre, de az egészsége már nem a régi, nem bírna végigdolgozni egy szezont.

 

Szóval, a napok serény munkával telnek. Néha átfut az agyamon, hogy kvázi értelmiségiként épp heves küzdelmet vívok a higiénia zászlaja alatt (kezemben kivont kardom, a wc-kefe), és hogy ez mennyire bánthatja szegény szüleimet, akik oly sokat invesztáltak taníttatásomba, de valójában annyira röhejes ez az egész „értelmiségi” eszmefuttatás, mert jobban érzem magam a bőrömben, mint bármikor ezelőtt. És végső soron ez az, ami számít.