Megjegyzés:

Ez már sokadik buszos kalandom, mégse lőttel el senki azt a bizonyos „indul a buszod” poént. Nos igen, ez is egyike az idegen ország sok-sok pozitív tulajdonságának. :)

Elmulasztottam beszámolni róla, hogy átkeresztelkedtem. Az íreknek nem fér a fejébe, hogy az e-t e-nek ejtsék és ne i-nek, ráadásul mind a hármat!!! Így hát a nevem karácsony óta Amy… persze nem Eminek ejtik, hanem Éminek (huhh, még jó, hogy nem Iminek), de azért hallgatok rá. (Megjegyzés vége)

 

 

A rossaveali kompkikötőben ringatózott újabb szállítóeszközünk, a nagy és kis szigetek közti személyszállítás csúcsa: egy modern, gyors, és látványnak sem utolsó komp(ocska).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Iszonyatos szél volt, fáztam és folyamatosan könnyeztem, mégis nagyon jó móka volt a fedélzeten utazni, a habokat szelni, hintázni-hánykolódni, ahogy a hullámok dobálták a hajót, nézni az óceánt, a víz felett cikázó madarakat. Sosem tartottam magam ornitológiai érdeklődésű embernek, de itt a víz mellett akarva-akaratlanul feltűnt, hogy „van sokféle kismadár, nagymadár, jómadár”. Remélem, hogy hamarosan szerencsém lesz lundákhoz is. Kicsit meghökkentően néznek ki ezek a fekete-fehér madarak. És az is enyhén szólva meghökkentő volt, amikor rájöttem, hogy a part közelében fókákat látok úszkálni. Fókákat!!! Állítólag nemsokára gyakori vendégek lesznek a delfinek is a nyugati partvidéken és az öblökben. És tudjátok mire gondoltam? Hogy ha van fóka, akkor lesz CÁPATÁMADÁÁÁS is. :D

 

 

Háromnegyed óra élménydús hajókázás után közeledtünk Kilronan partjaihoz. Jöttünkre kisebb csoportosulás verődött össze a kikötőben. Voltak transzparensek, lufik, nemzeti lobogók, csatasorba állított tűzoltókocsi, és persze őrjöngő tömeg.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ejha - gondoltam magamban - eléggé megcsappanhatott a turizmusból befolyó összeg, ha így erőlködnek. Aztán miután olvashatóvá váltak a transzparensek feliratai (a szigeteken ma is az ír az írt és beszélt nyelv, szóval semmit sem értettem belőlük, de felismerhető volt három név), világossá vált, hogy a kis csapat nem a turistákat várja, hanem az ír ki-mit- tud ifjú titánjait, a Mulkerrin fivéreket.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A három idevalósi kissrác bejutott a tehetségkutató műsor döntőjébe.

 

 

 

 

 

Partraszállás után mindannyian kaptunk egy-egy térképet a szigetről, és habár előző nap elhatároztam, hogy kerékpárral fedezem fel Inis Mórt, a barátságtalan időjárás miatt a parton sorakozó kisbuszok közül választottam. Egy texasi fiú és lány volt az útitársam (ha hiszitek, ha nem, egyikük sem látott egyetlen Dallas epizódot sem!), így hát családias hangulatban hallgattuk inis móri sofőrünk idegenvezetését. (Milyen kicsi a világ, az úr két Amerikában élő kuzinja is magyar férjet választott, ráadásul az egyik egy Szabó vezetéknevűt. Egyébként a szigetről olyan kevés mondanivalója akadt a sofőrnek, hogy mindenről kétszer-háromszor beszámolt, ami épp eszébe jutott: mikor jön a heti szén szállítmány, hogy a három szigetre egy pap van, az előző pap tudott repülőt vezetni, úgyhogy az maga repült misézni, de ez a mostani inkább hajóval jár, meg ilyenek. Imádtam! :D)

 

A sziget kevesebb, mint 15 km hosszú, átlagos szélessége 3 km, lakossága 800 fő. Inis Móron 7 kocsma van, 4 iskola, 3 templom, néhány turistakopasztó üzlet (kézzel kötött arani pulóverek és egyéb kötöttáruk, kőből faragott tárgyak és ezüst ékszerek) és 1 bolt. Továbbá számos bed and breakfast, hostel és hotel a turisták részére. A szigeten található kőfalak hossza meghaladja a 7000 km-t!!! Mi tagadás, kő az tényleg sok van. (A szigetek a túlparti Burren vidékéhez hasonló geológiai adottságokkal rendelkeznek.)

 

Látnivalók tekintetében igen gazdag kis sziget ez: három vaskori kőerődje közül a Dún Aengus (vagy Dún Aonghasa) az ország egyik legjelentősebb régészeti emléke.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Légi felvételen jól látszik az egykori erőd kör alakja, illetve az azt övező nagyobb sugarú védőfalaké. A Moher-szirteket idéző sziklafal legszélén négyzet alapú emelvény található – valószínűleg áldozatok bemutatására szolgált. Védőkorlát nincs, viharos szél viszont van, könnyen a mélybe zuhanhat, aki túl közel merészkedik a peremhez. A tényszerű dokumentálás kedvéért tériszonyomat hősiesen leküzdve, halált megvető bátorsággal tapogatóztam a lehető legközelebb a szikla széléhez, tízlábujjas és ötkörmös speciális kapaszkodási technikát kifejlesztve lógattam karom a mély fölé néhány kattintás erejéig, miközben végig azon imádkoztam, hogy a gép se csússzon ki a kezemből és lehetőleg a sapkámat se fújja le a szél, nehogy reflexből utánuk lendüljek. Imáim szerencsére meghallgattattak. És így két nappal később már a lábaim sem remegnek annyira. :)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A turisták a Dún Aengus tőszomszédságában található „bevásárló központban” szabadulhatnak meg feles euróiktól a három üzlet egyikében.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az erődökön kívül akad számos kőtemplom- és kőkápolna-rom, és a Hét Templomok (Na Seacht dTeampaill) elnevezésű egykori település romja.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egyszerűen annyi minden megragadja a figyelmem, hogy nyilván kénytelen leszek külön fotóblogot indítani az érdekességeknek. Például a szigeten tündököl minden idők legbájosabb és egyben legtaszítóbb, kocsmája, a Lucky Star Bar, amelynek ablakában, előterében kakasok kapirgálnak;

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

porcelán cica ül hófehér házikó piros keretes ablakában;

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

millió vadvirág burjánzik, ahol a sziklák csak engedik;

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

helyi szokás szerint a házak közelébe építenek egy apró kunyhót a koboldoknak is, hogy szerencsét hozzanak;

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

a vízen lebegő bóják úgy néznek ki, mint a sörösüvegek;

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

az út mellett elhagyatva áll az a csónak, amely Robert J. Flaherty (tudjátok, Nanook, az eszkimó) 1934-es kvázi-dokumentumfilmjében, Az arani emberben szerepelt,

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

egy kiránduló házaspár pórázon sétáltatta a gyerekeiket,

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

és kő,

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

rengeteg kő.