Amikor az ember lánya a panzió raktárába lépve rámered a négytekercses budipapírra, és nekiáll Wall-eeeeeeeeee-t óbégatni, akkor már azt gondolom bárki elismeri, hogy nincs ki a négy kereke. Pedig igen, csak kicsit elfáradt a nagy hajtásban. Csütörtökön feltettük a koronát a rólunk készülő tévéműsorra egy nagyszabású, háromfogásos vacsorával, tüzijátékkal és hajnalig tartó dínom-dánommal (valaki még a mécsestartót is whiskeyspohárnak használta). A főnökömnek feltűnt, hogy egyszer sem voltam jelen, amikor épp kameráztak ezért egy ravasz kis barbatrükkel (odaadott egy aprítót, mondván, hogy Amy, ezt mosd el légyszi, mert mindjárt szükségem lesz rá) rám irányította az operatőr figyelmét. Szóval ha nem vágják ki ezt a részt, akkor mégis benne leszek a tévében. Majd valamikor szeptemberben. Egész héten rohangáltunk mindannyian, hogy pöpec legyen minden mire jön a stáb, reggel függönyaggatás, ablaktisztítás esőben - kívülről persze, aztán egy kis utolsó ecsetvonás a falakon, asztalrendezgetés, borospince teljes készletének felhordása, satöbbi-satöbbi. No persze mindeközben jönnek-mennek a vendégek, akiket heves ikszjúzmikkel kerülgetek - és mivel néha véletlenül Galla Miklóst utánozom, ügyelnem kell, hogy kibírjam a konyháig a röhögés elfojtását. Reggeliztetek, e héttől már turistacsoportokat is ebédeltetünk, meg a szobák, meg a többi, tehát nem unalmasak a napjaim. De megéri. Becsülnek, értékelnek, sőt azt mondták haza se menjek a szezon végén, hanem teleljek itt és kezdjük együtt a következő szezont. És itt most idézni fogom a főnökömet. "Ez a lány a horgonyom. Nem mintha vízbe dobnám Amyt... De tényleg ő az, aki a legnagyobb viharban sem hagy sodródni." Nem is néztem ki belőle ilyen szentimentális metaforákat. :D

Egyébként úgy látszik, hogy többekből is előhozom a költőt, mert néha olyanokat mondanak nekem, hogy majdnem szétpattan a fejem a visszatartott nevetéstől. Például Rory a minap jelentőségteljesen rám nézet, sóhajtott egyet, majd így szólt: "Óh, Amy. Az élet olyan, mint egy tekercs konyhai papírtörlő: minél kevesebb van a gurigán, annál gyorsabban fogy."  A pultos hasonlóan mély sóhaj után közölte velem: "Óh, Amy. Úgy kell nekem egy kis szabi, mint ahogy egy kocsmának a kocsmáros." Jaja, suszter maradjon is a kaptafánál! Mindenesetre ezután a kijelentés után fél óráig nem bírtuk abbahagyni a röhögést. Mondanom sem kell, mindketten nagyon fáradtak voltunk. Egy helyi srác megkérdezte tőlem, milyennek találtam Dublint. Mondtam neki, Dublin nagy és szürke. Mire ő: "mint Dumbo". Vicces dolgok ezek. Vagy csak én látom így?!

Amúgy meg olyan rohadt hidegek vannak erre, hogy éjszakánként pingvinek és jegesmedvék szaladgálnak a hídon. Múlt héten négy napig akkora viharok voltak, hogy még a bárányok is hallgattak, madár sem járt erre. És az egyik viharos éjjelen újra találkoztam az én cuki Finn kutyusommal. Hajnali 4-kor arra ébredtem, hogy valaki kaparja az ajtómat. Kinyitottam, és szájában a kedvenc játékával ott ült Finn. Rámnézett és azt kérdezte (nem vagyok teljesen kattant, nem beszélt, hanem a szemével esdekelt) bejöhetnek-e. Ő és a sípolós kis játéka. Másfél óra simogatás után engedett újra elaludni. És további másfél órával később minden nyomorom elszállt, ahogy oldalra fordulva farkasszemet néztem a kutyával, aki optimista képpel épp a párnámra helyezte a játékát, gondolván, hogy akkor elmúlt a vihar és ideje játszani. :) A kis dráááááágaszáááááágom. (Mr. Wrinkle-t pedig sajnos azóta végső nyugalomba helyezte valaki, mert már nagyon-nagyon aszott volt.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.