... meg a testem-lelkem. :)

Egy hetem van minden kötelező turistaprogram kipróbálására, úgyhogy most aztán dőzsölök. Vasárnap elindultam csak a galwayi öblöt nézegetni, aztán két órával később azt vettem észre, hogy már másik városban vagyok. :) Szóval elsétáltam Salthillig, a szomszédos üdülő településig, és ott is pont egy turistaútra tévedtem, hát amíg bírtam, azon is mentem tovább. :)

Ma pedig a kötelező Moher-szirtvidéket kerestem fel. A tegnapi egyszálpólós, napos idő után ma olyan cudar időjárásunk volt, hogy a képek fele homályosra sikerült, mert a szél úgy rángatta a kezemben a fényképezőgépet. De ha a blog is úgy akarja (ezek a supportos srácok angyalok), akkor ma tudok szemléltetni is.

Ismét buszos kirándulás, sofőr-idegenvezető 2in1 megoldással. A mait Johnnak hívták, és ha nem lett volna őrületes élmény Stephennel a vad wicklowi túra, akkor tökéletes teljesítményt nyújtott volna ő is. Biztatóan kezdődött az út a maroknyi álmos kirándulóval, John bácsi is (50 felé járhat) igyekezett vicces megjegyzésekkel szórakoztatni, de ezek a maiak nem voltak rá vevők.

Galway központjából kifelé menet lelkesen mesélt a decentralizációs projektről, amelynek keretében 10 évvel ezelőtt a városba költöztették a Védelmi Minisztériumot. A körforgalmakban kanyarogva elmondta, hogy a város 14 körforgalmát a 14 egykori törzsről nevezték el, és hogy most építik azt az elkerülőutat, ami elkerüli az első elkerülőút építése után épült elkerülőutat. Galway tehát az elkerülőutak városa. Sajnos a munkálatok komoly dilemmát vetettek fel, ugyanis építettek egy új körforgalmat, viszont kifogytak a törzsekből. Most egy urnába mindenki bedobhatja saját névjavaslatát. Johnunk a saját nevére voksolt, mert mégis milyen frankó lenne egy John xy (sajnos a vezetéknevét nem értettem) körforgalom. Aztán a városhatárhoz közeledve láttunk egy nagyobbacska magánkórházat is, ahova biztos kétszer megy az ember: először a saját kis panaszával, majd infarktussal, miután kézhez kapta a számlát.

A szomszédos Oranmore pedig a "tilosban parkolás városa" megtisztelő címet tudhatja magáénak. Ugyanis nincsenek kijelölt parkolóhelyek. Ahogy a busszal áthajtottunk a városon, láttuk is a szorgalmas egyenruhásokat cédulát dugdosni a kocsik ablaktörlője alá. :)

Ezt a képet pedig csak egy anekdota miatt raktam be. A következő volt a helyzet. Épp elhagytuk a lakott településeket, egyedül ez a víztorony törte meg a táj egyhangúságát. John mondta, hogy jobbra tekintve láthatunk egy toronyszerű építményt. Abból az időből származik, amikor az írek elhatározták, hogy rakétát építenek. Megpróbáltak titkos NASA tervek alapján dolgozni, csakhát tömör betonból készítették a dolgot. Esetleg van a buszon vállalkozó, aki kilövetné magát ezen a rakétán? Reakció: néma csönd és faarc. Mire John kétségbeesetten felnyögött, csak épp be volt kapcsolva a mikrofonja: "uramatyáááám, muszáj megállnunk a következő kocsmánál, hogy kicsit felbátorodjanak!" Sótlan egy társaság volt, szó ami szó.

De hogy a láttotakra is rátérjek végre... Galway megyéből kifelé láttuk a 16. században épült Dunguaire kastélyt, ahol nyaranta középkori napokat szoktak rendezni (hajrá Csempeszkopács!).

Átbuszoztunk Clare megyébe, keresztül a Burrennek nevezett, 250 négyzetkilométer kiterjedésű mészkő-sziklás tájon.

A látvány és hangulat merőben más, mint Wicklowban volt. Kietlennek hat a Burren is, pedig nagyobb élet zajlik ezeken a szilákon, mint a lápvidéken. A kövek között fű nő, azt pedig tehenek, juhok és kecskék legelik. Apropó juhok. Nem tudom mi lelte ezeket a bárányokat, de az unicolor fehér nyájakban a kisbirkák 80 százaléka koromfekete! :)

Egyébként ha jobban megnézitek a képet, akkor láthatjátok a jellegzetes kőfalakat kilométerhosszan kanyarogni. Felfoghatatlan, hogy kisebb kőlapokból és kődarabokból hogyan tudtak ilyen tökéletes falakat emelni.

Ráadásul úgy, hogy nem használtak kötőanyagot, maltert. A kövek között át lehet látni.

Első megállónk az Ailwee barlang volt. Nem emlékszem, hogy ezelőtt jártam volna barlangban, szóval ez új volt számomra.

Az idegenvezetőnek hála végre megértettem a cseppkőképződés folyamatát, és közelről is láttam a fura képződményeket. De ennyi elég is volt. A barlangászok tutira nem normálisak, hogy hobbiból nyirkos, sötét és szűk hegy-gyomrokba mászkálnak. Brrr. A képeim az előbb említett tényezők miatt nem igazán sikerültek. (Akit érdekel, nézze meg a hivatalos weboldalukat...)

Viszont itt okosan, a jövőmre gondolva begyűjtöttem két zsák aranyat. Az egyiket megtartom, a másikra lehet licitálni. :)

A Burren vidéken több dolmen található. Ezek az őskori sírépítmények négy-öt függőlegesen felállított sziklalapból, illetve az ezekre fektetett vízszintes fedőkőből állnak. A Poulnabrone Dolmen i.e. 2500-ban épült.

Aztán a Moher-szirtek felé közeledve egy kattintásra megálltunk a parton, hogy kóstolót kapjunk a világítótorony-őrök magányából.

Végül elértük célunkat, a Moher-sziklákat. Tényleg lenyűgöző élmény. Függőleges sziklák, alant az Atlanti-óceánnal. Mindezek mellé brutális erejű szél. Nem veszélytelen, na.

És a ködbe vésző távolban már ott sejlenek az Aran-szigetek, következő úticélom a három sziget egyike...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.