Ezt a bejegyzést kivételes körülmények között, a kocsmában, Liverpool-Debrecen meccs közvetítés közben írom. A játékot nem igazán követem figyelemmel, de azért mókás.

 

Az elmúlt napokban ugyan történt említésre méltó esemény, de nem bírtam magam rávenni, hogy beszámoljak róla. A szomszéd lány (a birkás szomszéd húga) öngyilkos lett, kiszaladt egy autó elé az úton. Az otthona előtt, miközben a családja a házban tartózkodott. Mint utóbb kiderült (csak számomra volt ez újdonság), a lánynak 17 éves korától tudathasadása volt. A falut érthetően megrázta az esemény, és mivel naponta kétszer összefutottam a lánnyal, én is nyugtalan voltam napokig. Az is foglalkoztatott, hogy a mélyen vallásos falu hogyan emészti meg egy katolikus öngyilkosságát. Mert aki öngyilkosságot követ el, az nem juthat a mennyek országába. Rettenetesen sajnáltam a vétlen sofőrt is, akit a balszerencse épp Leenane-be vezérelt, és így vált egy beteg elme eszközévé, gyilkosává. Örökre megpecsételődött a sorsa. Félelmetes belegondolni, hogy lehetet volna akár a főnököm is, vagy bármelyik családtag, ismerős falubeli. Végül úgy fest a helyzet, hogy balesetnek könyvelték el az esetet. Két éjszakán át történő virrasztás után eltemették a lányt. (Ez a virrasztás is elég bizarr szokás. A hagyomány szerint három napig az elhunytat az otthona nappalijában helyezik el nyitott koporsóban, és a család, rokonok, ismerősök leróják végső tiszteletüket. A második éjszaka után már a főnököm is elég rosszul nézett ki, és gyanítom, hogy aludni sem tudott igazán, mert állandóan a test romló állapotáról motyogott.)

 

Aztán tegnap a lány bátyjának a kedvenc juhászkutyáját ugyanezen az úton elgázolta valaki amíg a boltban voltam. Élettelen kutyát látni, és közben felnőtt férfit jajgatni hallani szintén nem könnyen feledhető „élmény” számomra.

 

Közben a panzióban szinte semmi forgalom nincs, az étteremben is csak hétvégén fordul meg néhány éhes vendég, és a tétlenség (az internet kínálta lehetőségek ellenére) kezd az agyamra menni. Már senki sincs itt a nyári fiatalok közül, csendes a falu. Vasárnap Sri is hazautazott Indiába, a menyasszony dolgozni repült az Államokba, főnököm meg ötnapos legénybúcsún volt Barcelonában. Egyedül vagyok, mint az ujjam. Lélekben már búcsúzom a falutól, nehezen tudok ráhangolódni a hazamenetelre. Ez van.

 

 

 

De hogy némi örömöt is vegyítsek ebbe a soksornyi ürömbe, örömmel jelentem, hogy behoztam lemaradásomat Grace klinika és Dr. House ügyben! Hétvégén akkorát nevettem, hogy a könnyeim is majdnem kicsordultak, ugyanis a főnököm elsírta telefonon a jövendőbeliének, hogy az úgynevezett barátai Mr. Irdatlan kosztümben járatják körbe vele Barcelonát. Aki nem látta a Hihetetlen család című rajzfilmet, az egy piros-fekete, testhezálló, harisnyás-alsógatyás-köpenyes, Superman-szerű jelmezt képzeljen el egy nem kimondottan atlétatermetű férfin. Nekem sikerült, és rég szórakoztam ilyen jót más kárára. :)

 

Megnyugtató továbbá, hogy kiderült, nem én vagyok az egyetlen tájékozódási zseni. Főnököm menyasszonyával szombaton kiruccantunk Galwaybe. Csupán szőnyeget és festéket akartunk venni az egyik személyzeti szoba kipofozásához. Aztán sehogy sem leltük a boltot. Miután harmadjára kezdtük meg ugyanazt a kört, egy arra kocogó ismeretlent állítottunk meg útbaigazításért. Rátaláltunk végül az áruházra. Aztán irány haza. Kim a biztonság kedvéért felhívta a (figyelem, legénybúcsúja 3. napján lévő) főnökömet útbaigazításért. Megkapta a választ, melyik táblákat kell követni. Uccu neki a szombati csúcsforgalomnak! Még csak 4-5-ször utaztam kocsival Galway és Leenane között, de a táj nem tűnt valami ismerősnek. Javaslatomra félreálltunk egy benzinkútnál, hogy Kim megérdeklődje, vajon jó irányba tartunk-e. (Én csak annyit láttam, hogy a benzinkutas a fejét fogja, aztán kicsit el voltam foglalva a hajammal, amit sikeresen odacsuktam az ajtóhoz. Nagy volt a szél, na!) A csávó azt mondta, ő ugyan nem ezt az útvonalat választaná, de ha az úton maradunk, akkor végül eljutunk abba a városba, amit a táblák jeleznek. Folytattuk utunkat, majd amikor átgurultunk a szomszédos megye határán, kezdtem aggódni, hogy nem érek oda nyitásra a munkahelyemre. Megeresztettünk egy telefont, Rory elég lazán fogadta a hírt, hogy egyórányi távolságból sikerült kétórányira kerülnünk. Az történt ugyanis, hogy a beszélgetés végével Kim nem a megadott, Leenane-en túli, hanem a tőle északra, és némileg nagyobb távolságra lévő, szintén C-vel kezdődő várost jelző táblákat kezdte követni. Castlebar vagy Clifden, egyre megy… (És mivel kevésbé rossz napjaimon ambíciózus, okosügyesésroppanttanulékony vagyok, szemléltetni is tudok.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mindenesetre „kis kitérő” után végül hazaérkeztünk. Kim a kocsiban megesketett, hogy senkinek sem mesélhetem el mi történt, de azon nyomban engedélyt kértem tőle, hogy itt beszámoljak sikeres utunkról, ami így valóban bevásárlóKÖRÚT lett. Szóval nincs veszve minden, ide nekem is a jogosítványt! Reszkess, Írország! Jövőre jövök!