Van, hogy az ember lányában feltámad a gyanú, rafinált összeesküvés áldozata lett. Az egész szombaton kezdődött, amikor a teltházas este után a főnököm a kocsmában italozó 24 szállóvendégünkkel cimboraságba kerülve nagylelkűen engedélyezte a késői reggelit. Másnap persze délelőtt 10 előtt egy lélek sem akaródzott egy jófajta fullájris reggelit az arcába lapátolni, közben délre egy francia turistacsoportot vártunk ebédeltetni, szóval enyhén stresszesen kezdődött a nap. Még csak reggelizni szállingóztak a népek, mikor már rég ebédhez kellett volna teríteni. Persze a kijelentkezéssel, szoba elhagyással sem siettek, így nem tudtam nekikezdeni a takarításnak sem. Közben hiába vártuk Niamh-et, akinek egyrészt az étkeztetésnél, másrészt a szobáknál kellett volna segítenie, nem bukkant fel. Szóval végül egyedül kellett nekigyűrkőznöm az összes szobának, ami nem egyemberes munkaadag, pláne nem az adott "kései reggeli, plusz ebéd" esetben. 13 órán át rohangáltam, mint a mérgezett egér, a nap végére minden porcikám sajgott, és így is csak a szobák, illetve szennyes 2/3-ával tudtam végezni. Aztán hétfőre maradt a többi, ám mivel az indiai séf pofátlanul a saját cuccait mosta, minimum két óra hátrányba kerültem a mosógép és a szárító foglaltsága miatt. Aztán mikor szintén egész napos rohangálás után kidögölve nekiálltam volna vasalni délután 5-kor, a főnököm anyukája éppen két szatyornyi ruha vasalásába kezdett a panzió vasalóján. Enyhe arckaparással és heves szitkozódással kísérve átöltöztem, majd jobbnak láttam elszáguldani mielőtt bárkiben kárt tennék. Úgyhogy megint moziban kötöttem ki. Ismét egyedül. Pedig a Kick-Ass az utóbbi pár év egyik legszórakoztatóbb filmje szerintem. Kár, hogy nem voltam annyira ráhangolódva...

Aztán hajnali négyig forgolódtam az ágyamban arra gondolván, ejjdejó, hogy a szabadnapomon több órát vasalással tölthetek. De még ekkor sem voltam azért totál idegbeteg, mert naivan azt gondoltam,  hogy majd sokáig alszom, és kipihenten fogok ébredni. Hát nem! Ugyanis valamilyen, számomra érthetetlen, okból kifolyólag indiai barátunk nem szereti becsukni az ajtaját, így kb 5 óra alvás után arra kellett ébrednem, hogy a huzat (mert közben az idő is undorítóan szürke, esős, ködös lett, viharos széllel) csapkodja a szomszédos ajtót. Olyan dühös lettem, hogy minden további kísérletem az alvásra eleve kudarcra ítéltetett. Aztán vasalni kezdtem, közben vendég jött, de senki sem mozdult a valagáról, úgyhogy azt is félbe kellett hagyni, hogy a vendéggel foglalkozzak, teát szolgáljak fel, stb. Közben teljesen kimerültem, kétszer bőgtem is, és nagyon nagyon sajnáltam magam, és el is döntöttem, hogy jövőre tuti nem jövök ide vissza, mert szeretnek ugyan, csak éppen nem vesznek emberszámba, de arra gondoltam, hogy estére kiszabadulok innen, úgyhogy kibírtam valahogy. Aztán meg koppantam jó nagyot, hogy baromira nincs szabad estém, mert a két vendég miatt kinyit az étterem, külső vendégeket is fogadunk, és állhattam be mosogatni. Aztán mielőtt 9-kor a főnököm mosatlan edényhalmokat hátrahagyva elviharzott volna, közölte, hogy ja, holnap is ebéd, úgyhogy az összes megterített asztalt ebédhez terítsem újra, ami annyit tesz, hogy még a terítőt is ki kell cserélni. Ha maradt volna parányi energiám ebben a percben, akkor talán nevettem volna, vagy törtem-zúztam volna. De nem maradt, úgyhogy rezzenéstelen arccal rövidesen el is kezdtem leszedegetni a terítéket. Most pedig izgatottan hajthatom álomra a buksimat, hogy vajon holnapra milyen tréfát tartogat számomra a balsors.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.