A napokban zajlik a Nemzeti Szántóbajnokság.Hajrá trakik!

(Gondoltam nagy durranással térek vissza a blogoszférába.)

Azt hiszem ma majdnem sikerült megríkatnom egy őszülő, felnőtt férfit. Történt ugyanis, hogy ismételten szerelőhöz kellett vinnem a kocsit. Ami kezdetben 80 eurónak nézett ki, majd később telefonon 150 euróra lett pontosítva, végül ma reggelre 200 euróra rúgott a számlán, amit a szerelő tolt az orrom alá. Nekem meg ennek láttán úgy elgurult a gyógyszerem, hogy kissé felemeltem a hangom amikor szóvá tettem, hogy erről nem volt szó. Telefon telefont követett, miközben az egyébként alkatrészeket áruló boltba vásárlási szándékkal betérő további 4-5 hímnemű félelemmel vegyes, néma ámulattal figyelte, ahogy szikrákat szór a szemem. A végén 150 eurót fizettem, továbbá újabb tapasztalattal gazdagodtam az internetes használt-autó-vásárlás következményeiről. Jövő héten elmegyek a műhelybe, ahonnan Ruby-t hoztam anno, és megpróbálom elcserélni ezt a gyötrelmes fémhulladékot valami használható járműre.  

Amúgy BUÉK mindenkinek! :)

Aszittétek, mi? :)

Röviden, tömören: elmentem, de már vissza is jöttem. Az Írországtól távol töltött idő alatt arra jöttem rá, hogy életem ezen szakaszában számomra a legnagyobb érték, ha szép helyen élhetek. Ha a nyugalmamat nem zavarja a nagyvárosok zaja, közlekedés és hangoskodók lármája. Szívesebben hallgatom a szél süvítését és a tenger szüntelen moraját. A 21-ik században az ember lánya már megengedheti magának azt a luxust, hogy hogy-úgy-mondjam a természet interaktív  gyermeke legyen. Szégyen, nem szégyen, ez nekem nagyon is megfelel.

Így aztán, miközben Ti otthon a kenyérszegéssel és bőséges verejtékezéssel voltatok elfoglalva, megtért blogolótok megkezdte első munkahetét legújabb munkahelyén. Ezúttal egy elég puccos, bár kissé ódivatú szállodában szállok szembe a kosszal és bevetetlen ágyakkal. A földrajzi elhelyezkedésre nem lehet panasz, mivel az ország nyugati kis félszigetén mindenki talál neki való időtöltést. Az Atlanti-óceán vize szinte a lábunkat mossa, de ha az nem lenne elég, a hotelhoz tartozó birtokon van egy tó is, úgyhogy a pecásoknak csak azt kell eldönteniük, hogy sós vagy édesvízi halnak dobjanak megfelelő csalit. Ez sem okozhat viszont nagy fejtörést, hiszen a kezdő horgászoknak külön oktatást tart a szálloda. A tó körül természetesen golfpálya is van, ahogy illik. Nem viccelek, sűrű lóhere lepi be ezt a részt. De lehet itt búvárkodni, szörfözni, sőt akár a parton lovagolni is. Aki benti időtöltésre vágyik, annak uszoda, masszázs- és kozmetika szalon, biliárdszoba, megannyi társalgó, a gyerekeknek animátor által vezetett játszóház áll rendelkezésére, ja és persze a lakosztályokban jakuzzi bugyog. Természetesen a bár is nyitva áll, a sarkában zenészek gondoskodnak a hangulatos háttérzajról, minden társas helyiségben barátságos tűz ropog a kandallóban, kényelmes karosszékből lehet kortyolni a tüzes vizet, Guinnesst, kinek mi az ízlése. Ezt a fényűzést a fényerőnek megfelelő csillagászati árakon lehet igénybe venni, és ha nincs is mindig telt ház, a forgalomra igazán nem panaszkodhatnak a tulajdonosok. A gépezetet egy hadseregnyi egyenruhás alkalmazott tartja jól olajozott mozgásban. Amy közlegény szolgálatra jelentkezik minden reggel 8-kor. Majd miután az említett kényelem előteremtéséről gondoskodott mások számára, 5 óra 10 perckor a szállására érve eldől, mint egy zsák krumpli.

Elköltöztem innen.

Szeptember utolsó napjaiban egyhetes németországi szabira mentem. Egy hét ragyogó napsütés, meleg, igazi vénasszonyok nyara jutott osztályrészemül. Hódoltam kicsit kultúrszomjamnak és ellátogattam néhány múzeumba, és végre valahára állatkertben is voltam. Kettőben is: a berlini állatkertben, illetve a Tierpark-ban. Utóbbiban rácsok helyett ahol lehetséges vizesárokkal oldják meg az állatok elkülönítését.

Inkább szolgálja ez az ő védelmüket, mint a miénket, hiszen sajnos régóta egyértelmű, hogy az embernél nagyobb állat nincs a föld hátán… Itt viszont játszadozó jegesmedvék, pancsoló pingvinek, elbűvölő elefántbébik, matató majmok és egyéb állatok gondoskodtak néhány gondtalan óráról.

Az utolsó rész kiváló szemléltetés az "Utánozás, majomszokás" kifejezéshez.

Az egyik legnagyobb élmény mindenképpen a Madagaszkári vari-ház volt, ahol szabadon szaladgálnak vagy ejtőznek kedvük szerint a fekete-fehér és vörös Madagaszkári varik, és ha kedvük tartja, megvizsgálják a látogatók táskáit, fényképezőgépeit, cserében pedig tűrik, hogy simogassák őket.

 A lajhárok nem meglepő módon lustálkodtak, a mosómedve is bevackolta magát egy fa tetejére, és a nagymacskák többsége is mindkét állatkertben sziesztázott, de egy pumakölyök és két érdeklődő leopárdkölyök élénken figyelte a látogatókat.

Az elefántok Dumbó óta közel állnak a szívemhez. Hatalmas, ormótlan teremtmények, de többnyire jámbor természetűek, és a kutyákhoz vagy lovakhoz hasonlóan ők is "idomíthatók". Arcukon mintha mindig mosoly ülne, és a kicsik egyszerűen ennivalóak. Számos afrikai és ázsiai kiselefánt éldegél Berlinben.

Nagy szerencsére pont jókor értem az elefántokhoz, ugyanis épp fürdetés és etetés-idő volt. Miután fülig érő vigyorral néztem végig egy ilyen fürdetést, észbe kaptam és egy másik fiatal elefánt „zuhanyozását” majdnem teljes egészében videóra is vettem.

Elefántgondozónak lenni csuda jó lehet! :-)

Nem tudom emlékszik-e még valaki a 2008-as próbálkozásomra http://emirsegek.blog.hu/2012/09/19/title_62741, hogy "otthoni" ízeket idézzek fel, bennem mindenesetre még élénken él annak a bizonyos gyomorrontásnak az emléke. Ennek ellenére a minap úgy voltam vele, mint Csavardi Samu Frodót kísérvén a hosszú úton:

Konkrétan krumplifőzelékre fájt a fogam. A víztől eltekintve viszont egyetlen hozzávaló sem lelhető fel a házban, így kisebb bevásárlókörút megtevése után láttam neki a főzőcskézésnek. Úgy döntöttem, hogy nem fogok két kiló lisztet venni egy kis habarásért, helyette a lakótársam által felajánlott kukoricalisztbe helyeztem a bizodalmamat, de desztillált ecetet és "itteni" tejfölt vettem, és babérlevelet is találtam. Krumpliból millió és egy féle verzió létezik, de pucolás közben görcsölő kézzel konstatáltam, hogy nyilván nem jó fajtát választottam. Az elkészült étek illatra, kinézetre pont olyan, mint az "anyafőzte", csak hát a halmazállapot miatt vakartam kicsit a fejemet. A krumpli zöme szétmállt a vízben, így a valóságnak inkább megfelelő krumplifőzeLÉ névvel illettem fejedelmi vacsorámat.

Nálunk otthon marhapörkölt dukál a főzelék mellé, viszont annak tényleg nem akartam nekiállni. Addig jártam a boltokat, míg nem találtam valami hasonló, kisebb kiszerelésű készterméket. A teszkó ezúttal is aranybányának bizonyult: egy konzerv marhapörivel tértem haza. Nomármost, a konzerv kinézetre és szagra is konkrétan olyan volt, mint a kutyakaja, és ha az íz alapján bármire is következtetni lehet, minden tisztet kijár szerencsétlen blökiknek, hogy zokszó nélkül megeszik amit a táljukba kapnak.

Azért a főzeLÉ tényleg nagyon finom lett.

Nohátakkorkéremszépen. Változatlanul elképesztő teljesítményt nyújtok a munkahelyemen, így rövidesen (ami - mivel ez itt ugyebár Írország - még hónapok kérdése lehet) előléptetés vár rám. Még meg kell birkóznom némi személyzeti, készpénzes és papírmunkával, továbbá felügyelet nélküli műszakokkal, amikor egyedül kell megoldanom nyitást-zárást, felmerülő problémákat, és a sötétkék uniformist felváltja egy világoskék. A vicces része az lesz, hogy a munkatársaimnak nem vagyok felettese, mégis nekem kell majd osztogatnom a feladatokat.

Minden egyes alkalommal, amikor szóbeli dicséretben részesítenek, vissza kell fognom a kitörni kívánkozó röhögést, hiszen ez egy gyorsétterem, amiről szó van, nem a NASA, de hát "vegyes képességű" kollegákon és vezetőkön már bőven megedződtem a főiskolai évek alatt. (Ami nem jelenti azt, hogy ne forrna föl az agyvizem fél másodperc alatt az emberi hülyeségeken.) Szóval, rém büszke lehetek mind a munkahelyemre, mind a karrieremre, ami a jövőben vár rám. No de éhes ember nem válogat, nem igaz?

Zenei aláfestés a továbbiakban hallható.

Igen viccesen indult ma a reggel. A kávéhoz való forróvízre várva kiléptem a ház elé megnézni, hogy jött-e posta. Vagyis léptem volna, ha nem botlottam volna mindössze 2 mázsa fűtőtőzegre a lábtörlőn. Négy 50 kilós zsák csücsült címzés nélkül, ám nyilvánvalóan rossz címre kézbesítve a bejárati ajtó előtt.

Szerencsére az érintettek rövidesen korrigálták a tévedést, így késedelem nélkül eljutottam szívből utált munkahelyemre, ahol  4 órán át egyedül próbáltam egyszerre 3 helyen végezni 3 ember munkáját, mert elfelejtettek munkaerőt beosztani azokra az órákra, majd elküldtek 45 perc szünetre. Nyilván pont ma nem volt nálam olvasnivaló, és habár ma egész szép napunk volt, abban az 1 órában richtig szakadt az eső. A délutáni munkaerő érkezésével sem igazán változott a terhelés, mert a frissen érkezettek jó szokásuk szerint egymással cseverésztek munka helyett, míg én egyedül robotoltam. Tegnap is ugyanez volt a helyzet, de akkor feltűnt az egyik főnök, és elvitt leltározni. Fél óra után magamra hagyott a "mindjárt jövök" szöveggel, amiből persze lett vagy egy óra, aztán visszatérve gondolom jól meglepődött, látván, hogy sitty-sutty gatyába ráztam a raktárkészletet, és perverz módon még élveztem is, sőt másfél órát rátoltam még a munkaidőm végére. A mai robotolásom láttán pedig egy másik főnök (van ám azokból is vagy 4-5!) behívott az irodába, ahol közölte velem, hogy olyan figyelemreméltó teljesítményt nyújtok az utóbbi hetekben, hogy felterjesztettek menedzseri továbbképzésre. Hehe. A végén még manager leszek egy olyan szakmában, amihez végképp nincs semmi ambícióm. Röhej. És arra nem gondolnak ezek a nagyokosok, hogy ki marad "gödröt ásni", ha Sanyiból menedzser lesz?

Az én kis aranyos, gyönyörű, hűséges autóm ma ismét kiválóan megfelelt a műszaki vizsgán. A vizsgára készülésből kifolyólag csillog-villog és illatozik tetőtől talpig, és a remek eredményért holnap kapni fog egy új illatot a visszapillantó tükrére. Bizony. :)

Egyébként június közepén felmondtam az étteremben, és azóta egy gyorsétkezdében sütögetem a hamburgereket és egyéb olajban tocsogó csemegéket. Új uniformis, új szabályok, továbbra sem olyasféle karrier, amire vágyom, de azt hiszem a nehezén már túlvagyok, és kibírtam, hogy nem mondtam fel eddig, úgyhogy maradok, amíg nincs jobb.

Továbbá, múlt héten a faluból olyan híreket hallottam, hogy Roryék úgy döntöttek, hogy elaltatják Squire-t, aki megkergeti és néha megtámadja a szomszéd birkákat, mikor kiengedik a kennelből. Nagyon remélem, hogy azóta jobb belátásra tértek és kitalálnak valami jobb megoldást. Az a baj, hogy nincs aki foglalkozzon vele, nem csoda, hogy megzakkant szegénykém a bezártságtól. Úgy érzem, ideje ellátogatnom a faluba.

Az utóbbi évek legesősebb júniusa után ma zártuk az utóbbi évek legesősebb júliusát is. Nem is volt olyan nap, hogy egyáltalán ne esett volna. Kíváncsian várom, vajon mit hoz az augusztus...

Kezdek félni... Nagyon úgy fest, hogy kinéztek (szó szerint) maguknak.

Kedd óta ismét kedves csacsi-szomszédom legelészik a szomszéd "udvaron". Úgyhogy felszerelkeztem a fényképezőgéppel és vittem neki a kedvenc csemegéjéből. A dokumentált esemény a továbbiakban megtekinthető.

Nos, mint ígértem, tovább mazsolázom (Lindi úgyis szereti) a hétvége zenéiből.

Nos, a csúcshőmérsékletet nem értük el, gomolygott előttünk a leheletünk és ronggyá áztunk, de jó döntés volt kilátogatni a fesztiválra. Egy rakás új zenét szerettem meg, és az már csak úgy járja, hogy a jót terjesszem:

Damien Dempsey ISSSSZONYATOS jó koncertet adott ma, életemben nem voltam még ilyen lelkes és jó hangú, tomboló közönség része!!!

 További csemegék is jönnek hamarosan.

A mai csúcshőmérséklet 14 fok körül várható. Egész nap eső és viharos erősségű dél-keleti szél.

Még jó, hogy a hétvégén zenei fesztivál van a városban...

Szegény írek elég szerencsétlenül jártak az EB-n a sorsolással, így kevesen lepődtek meg, hogy mindössze egy belőtt góllal már véget is ért számukra a bajnokság. No de nem kell félteni ezt a népet, akik közé én is annyira szeretnék tartozni, de oly nehezen megy. Aki látta a meccset, hallotta hogyan énekelt a stadion.

A dal egyébként a Fields of Athenry, közkedvelt nóta ahol csak írek megfordulnak. Az 1845-50-es évek éhínsége ihlette, és dióhéjban arról szól, hogy egy athenry-i fiatalembert (Galway megyében található település, tavaly oda száguldoztunk a főnökömmel, mikor Roryék kocsija lerobbant) az egyik úgynevezett börtönhajón Ausztráliába visznek, mert ételt lopott a családjának. Ő búcsúzik szeretett otthonától. Már vagy százszor hallottam a falusi kocsmában spontán dalrafakadó előadók torkából, és 20 éve a egyfajta sporthimnuszként is szolgál, így esett, hogy a tegnapi meccs után is ezt zengte fél Gdansk.

Dubliners verzió következik, de a keménymag (konkrétan a nagy és erős bátyám, valamint sárvári barátnőm) kedvéért elárulom, hogy létezik belőle Dropkick Murphys-féle punkrock változat is.

Na jó. Aki szerint jó dolog madárcsicsergésre ébredni, arra még valószínűleg nem pikkelt csóka! A három év falubeli idillt a szarkák háborgatták rendszeresen, de rövid idő alatt hozzászoktam jellegzetes csürrögésükhöz, és 2-3 hónap után már nem dőltem be a kis hangutánzó trükkjüknek, amikor a diesel motor indítását híven imitálva ugrasztottak ki reggelente az ágyból.

Az ablakom előtti fa a sok eső és némi napsütés folyományaként dús lombozatra tett szert, idevonzva egy rakás új madarat. A rigók és apróbb dalosmadarak nem zavarnak, a galambok burukkolása is elmegy, de ezek a köcsög csókák ülnek a fán vagy az előtte futó villanyvezetéken, és arccal a ház felé dalolásznak teli torokból be az ablakomon!!! Nagyon dallamos a trillázásuk, azt meg kell hagyni, de a hatodik hajnali ébresztés után már úgy keltem ma, hogy "országomat egy légpisztolyért"! A szomszéd kakas meg rendszeresen rekedtre üvölti magát, de azt már szinte fel sem veszem...

Amíg én a munkámmal és azzal párhuzamosan az álláskereséssel küzdök, az ország teljes foci EB lázban ég. Hónapokkal ezelőtt vetődött fel egy reggeli rádiós műsorban, hogy kéne valami nóta a csapatnak. Nosza, meg is íródott a dal a hazai zenészek krémje, valamint az ír válogatott közreműködésével. Immár hónapok óta slágerlistás dal, és jópár hete első helyre került, úgyhogy tényleg a csapból is a "Lengyelországba vezető rögös út" szól. Íme:

Elment a csacsi. :( Tegnapelőtt elindultam meglátogatni egy szép piros almával, és hI-Ába  kerestem. Csak a birkák maradtak, de azokban nem sok izgalom akad.

A  hétvégén viszont nálunk vendégeskedik Squire, aki az elmúlt heteket bezárva töltötte, miután végzetes afférja támadt a faluban a szomszéd baromfikkal. Csirkegyilkos menekült kutyához egyébként már volt szerencsém egyszer, és az a blöki a gyagyás szokásaival együtt sok örömteli évet hozott a család életébe. Persze ez a megoldás csak a hétvégére szól, nem lakhat itt négylábú.

Egyébként a meló valami iszonyat megterhelő tud lenni, és mivel most kivételesen errefelé is nyár van, testületileg szakad rólunk a víz a nyakig gombolt hosszúujjú ingben, mellényben ahogy a katlan hőfokú étterem és konyha közt cikázunk. Változatlanul keresgélek valami mást, lehetőség szerint jobb, biztosabb munkát.

Megkaptam a teszkós klubkártyámat. Most már igazi akcióhős lettem. (Muszáj is, mert a pénztárcám általában üresen tátong...) Mindenesetre a vicces az egészben, hogy a keresztnevem "elhallgatásával", de családi állapotom megosztásával a kártyán álló név mégis megfelel a valóságnak. Hehe

A kártyaszámot is kitakartam, nehogy valami huncutságot kövessen el egy élelmes olvasó...

Tegnap meglepődve nyugtáztam, hogy újabb társasággal gyarapodott a szomszéd telek. Úgy tűnik, hogy három év falusi idill után már a városban sem lehetek meg bárányok nélkül, ugyanis a csacsi mellé csaptak egy kisebb, báránykákból és anyajuhokból álló nyájat. :)

A báránykák elég viccesek a kis szarvacskájukkal, meg ahogy botorkálnak az anyák mellett, de szegény csacsi magánya továbbra sem enyhült, ugyanis a birkák félnek tőle, és mindig elszaladnak az útjából. A szívem majd megszakad érte. Vittem neki csemegét és kicsit sikerült is összebarátkozni. Donkey Jote nagyon szereti az almát, hagyta, hogy készítsek pár közeli képet is, és szívettépő szamárbőgést hallatott, amikor végül otthagytam a kerítést.

A szobámból szoktam néha figyelni a kinti történéseket, és úgy látom, hogy a kisbárányok érdeklődést mutatnak a csacsi iránt. Persze tudom, hogy cimborák sosem válnak belőlük, de remélem, hogy jól meglesznek a közös telken.

Ma megkaptam az első munkabér-kimutatásomat. Hogy a Jóbarátok Rachelét idézzem: "Ki az az APEH, és miért jár neki a fizetésemből?!"  Csúnyán átverve érzem magam. Az órabérem egy úgynevezett "univerzális társadalmi hozzájárulás" levonása után az eredeti összeg egyhatodával lett kevesebb. Egyébként is siralmasan alacsony óraszámban foglalkoztatnak, erre még a kicsike pénzemből is elvesznek. Hüpp. :'-(

Naszóval. A lakótársam teljesen normális nő. Nagyjából egyezik az ízlésünk zene és filmek terén, ami hatalmas pozitívum. Együtt riszálunk a 80-as évek slágereire a konyhában vagy a kocsiban, és osztozunk a nappalin a romantikus vígjátékok és könnyedebb darabok alatt. Egyedül a sötét oldalammmal vagyok egyedül, ergo vele nincs horroron rettegés, sci-fin agyalás vagy fajsúlyosabb zenehallgatás. Neki viszont van egy világos oldala, ami igen távol áll tőlem. A feng-shui szakáskönyv még hagyján, de a házat szélcsengők és porcelán angyalok szállták meg. A tűzhelyen, az ablakpárkányon, az erkélyen, a falon, mindenhol kis szárnyas puttókba botlom. Ez persze nem feltétlenül rossz, mégha mégoly szokatlan is számomra...

Ma délben lefotóztam Kukorit is, meg sikerült egy jobb kép is a csacsiról.

Szegény, magányos csacsi nagyon emlékeztet a "Bús magyar sors"-ra, szülővárosom híres (vagy csak a vásárhelyiek által - jobban belegondolva azok közül max. kettő: anyukám és jómagam által - ismert) festőjének, Tornyai Jánosnak alkotására. Vagy csak én látom most ilyen sötéten a dolgokat...?

Igaz, hogy munka szempontjából elég rosszak a körülményeim, de ettől eltekintve az életem olyan, mint egy Grimm-mese.

A már meglévő állatsereglethez (agarak, tyúkudvar aranytorkú kiskakassal, bocikák, egy bizarr kinézetű környékbeli korcs, továbbá macskák változó számban) tegnap egy új jövevény csatlakozott: hölgyeim és uraim, immáron teljes a gárda a Brémai muzsikusok élőszereplős előadásához, az ablakom előtt ugyanis újabban egy szamár legelészik - de néha csak áll búsan a hátát záporozó esőben. Nagyon éééééééééééééédi, de biztos hiányoznak neki a társai, mert sokat bőg szegényke. Éjjel is úgy félóránként elbődül, vagy nem is tudom mi a helyénvaló hangutánzó szó. Mindenesetre, csöppet sem kellemes hallgatni.

Íme Ő, akinek a Donkey (azaz szamár) Jote nevet adományoztam, bízván abban, hogy az ő sorsa névadójánál kevésbé tragikusan alakul majd.