Gondolom, ideje lenne bemutatnom a helyi társaság krémjét néhány mondatban. Nem is tudom kivel kezdjem… Főnököm továbbra is űberkúl és aranyember. Ami a legkellemetlenebb vele kapcsolatban, az a reggeli ébresztés. Jó alvókája van, én pedig gyűlölöm felébreszteni, hogy ideje beizzítani a tűzhelyet. Részben ezért is tanultam meg a reggeli készítés csínját-bínját. Hadd aludjon. Ahogy ő szokta mesélni a haveroknak, általában így zajlik a reggel: „8-kor Amy kopog az ajtómon, mire én horkantok valamit, hogy oké, ébren vagyok. 10 perccel később a konyhába vezető lépcső tetejéről lekiabál, mire megint reagálok valamit, majd rá 20 percre az ismét az ajtó előtt áll azt suttogva, hogy a vendégek már az étteremben ülnek és leadták a rendelést”. :) A családtagok tündériek: a menyasszonya maga a megtestesült cukiság, az apukája nap mint nap biztosít róla, hogy nélkülem semmire sem mennének, az anyukája, Brid pedig istennőként tisztel a sok-sok kávé miatt, amivel ellátom. A kutyák változatlanul örülnek ha látnak, jókat játszunk, szóval idilli helyen vagyok.

 

A meló árnyoldala, hogy néha sok jut belőle egymagamra, de azért boldogulok nagy nehezen. Ki nem állhatom azokat, akik záróra után képesek másfél órán át üldögélni a kávéjuk vagy utolsó csepp boruk mellett, és miattuk kell ott dekkolnom. És persze Bridnek is. Egyszer annyira tele volt a hócipője az utolsó párocskával, hogy amikor sokadjára megkérdezte tőlük, parancsolnak-e még valamit, a desszert és kávé mellett felajánlott egy parafadugót is a borosüveghez. :D

A szobákkal már csukott szemmel is elboldogulok. Villanyt és redőnyt szerelek, vécédeszkát applikálok, duguláselhárítok. Azon már meg sem lepődöm, hogy minden hosszú barna hajú nőnek hullik a haja. Tele van hajszállal az ágynemű, a zuhanyfülke, minden. És aranyszabály, hogy mindig a tükörtisztítás befejeztével tüsszentem el magam (dupla munka, ehh).

 

Kisegítő társam egy 23 éves kiscsaj, Niamh [nív], limericki akcentussal és szleng kifejezések tömkelegével, ergo kb minden harmadik mondatából sikerül kibogoznom, hogy nagyjából miről is beszélhet. Kicsit szeleburdi és szétszórt: néha a terítők közé teszi az ágyneműt, változatos helyeken felejti a kulcsait és egyéb személyes tárgyait, de ezzel együtt is megkönnyíti rabszolgasorsom. Ráadásul általa esélyem lehet néhanapján átjutni Westportba vagy megkérni, hogy hozzon nekem pl. fogkrémet, ha éppen elfogyott.

 

Az étterem színvonalát az égimeszelő (vagy egy fejjel magasabb nálam) Triona [trína] praktikus ötletei emelik. T. termeténél már csak megszámlálhatatlan szeplője szembetűnőbb. Igen kiterjedt családból származik: 5 fiú- és 8 lánytestvére van. Rory (a főnök szakács apukája) mindig elsüti – egy séf mi mást is tehetne… - az „apukádnak nem nagyon volt hobbija fiatal korában, ugye?!” poént. Triona foglalkozását tekintve könyvelő, most pedig épp írül tanul (mert nem minden ír beszél ám írül). Tavaly ment férjhez egy ugyancsak Rory névre hallgató sráchoz (főnököm anyukájával beszélgetve kénytelenek néha tisztázni kinek a Roryjáról van éppen szó). Triona Roryjának 6 testvére van (köztük a már említett Gerard Butler hasonmás Donal), így menyegzőjük helyszínéül kénytelenek voltak egy olyan települést választani, ahol a násznép is elfért (teremgondok, he-he).

 

A másik felszolgáló csajszival, Kate-tel sógornők. K. családneve Joyce. Joyce-okból itt bőven terem minden bokorban, a régiót Joyce Countrynak is nevezik. Katie forgószélként söpör végig a műszakon. Néha már rég haza is ért, mire észhez térünk, hogy megérkezett. Nagyon derűs kedélyű leányzó, viszont ha másnapos, akkor morcos, és olyan szúrós megjegyzéseket tesz némelyik vendégre, hogy még Csernus Imre is sírva menekülne pszichológushoz. Mi meg csak röhögünk a konyhában ahogy tányérokat hordva jártában-keltében morog a bajsza alatt.

 

A másik helyi morgómedve a kocsma- és bolttulaj Tony. Ha olyanja van, a legjobb törzsvendéget is elküldi az… khm melegebb éghajlatra. Költői színvonalon képes káromkodni, viszont minden misén részt vesz. Az egyik unokaöccse szintén a bárpult mögött húzza az igát. Vicces figurák az öccsével egyetemben. Barry akár egy pálcikaember-karikatúra: vézna alkata, jellegzetes hangja és járása van (neki sem éri a sarka a földet járás közben, akárcsak hőn szeretett ex-főnökömnek), és megfelelő gyakorlat híján szabályosan kirázza a hideg, ha valaki Guinnessnél bonyolultabb italt rendel. Shane, az öccse pedig olyan, mint egy növőben lévő kölyökkutya, seprű szempillákkal. Egyszer, amikor kicsit elnyúlt az éjszaka a kocsmában, egyikük megkérdezte a másiktól, hogy megy-e a reggeli misére. Szóval ilyenek ezek az írek: bármilyen kemény legénynek tűnnek is, mélyen vallásosak. Persze nem mind. De azok meg kapnak a fejükre a templomba járóktól.

 

További szimpatikus jelenség számomra, hogy a családok összetartanak: apák és fiaik, testvérek, sógorok együtt dolgoznak, együtt viszik a boltot, kocsmát, vagy szállítanak ki friss zöldséget. Ám éppoly szívesen alkalmazzák és fogadják be a kontinens más országainak szülöttjeit. Tony már-már saját fiaként tekinti a szlovák mindenest, aki nővérét váltva jött a faluba7 évvel ezelőtt, zéró nyelvtudással. Vagy a Gaynor család a lengyel nőt, aki szintén évek óta csapolja a Guinnesst, és tavaly a 20 éves lánya is áttelepült, aki viszont Conor és Brian (szintén tesók) hoteljében dolgozik. Brian egyébként a főnököm legjobb cimborája, és Lizzie-vel, a feleségével együtt a legjófejebb házaspár, akit eddig láttam. L. lánykori neve magyarul madárfüttyöt jelent. (És nekem ez nagyon tetszik!) A lányuk, Holly imádja az étterem konyhájában szórakoztatni Roryt az ötévesek minden cserfes bájával. Ha édességet kap, akkor teljesen felpörgeti magát a cukortól, ezért egy ideje tilos neki fagyit adnunk. Múlt hónapban volt a szülinapja, és a bulijára 25 kiló csokit rendelt az apja. Szerintem a kiscsaj azóta is pörög.

 

És akkor a törzsvendégek: Ann és Paddy, a hetvenes éveiket taposó házaspár, akik minden este kiöltöznek, hogy elfogyasszák fejenkénti gin-tonikjukat előbb az egyik, majd a másik kocsmában. Ann-nek köszönhetem, hogy két héttel ezelőtt csodás Avonos kenceficékhez jutottam a hosszú megvonás után. Szinte minden nap itt találni a dublini bűnözés elől ide menekülő 30-as rendőrt, aki rutinosan dönti magába az italt, mégsem látszik rajta. Nemrég a gyapjúmúzeum előtti parkolóba lakókocsis kisebbség érkezett (itt ’travellereknek’ hívják őket), akikkel mindig akad valami gond, így a helyi rendfenntartó erő addig „járőrözött” arrafelé, míg amazok odébb nem álltak. Aztán ott van a hotel személyzet: lengyel, francia, ír, cseh fiatalok, sőt még egy finn lány is csatlakozott nemrég. Néhány hete invitáltak a westporti diszkóba, úgyhogy minibuszt béreltünk és átruccantunk műszak után. Röhej, hogy egy 5000 lakosú városnak hatalmas, két szintes szórakozóhelye van számtalan bárpulttal és kikezdhetetlen biztonsági védelemmel. Hihetetlenül jólesett kimozdulni, még ha a zene nem is mindig nyerte el a tetszésemet, és a tömeg is szinte sokkoló hatással volt rám majd’ fél évnyi falusi magány után. Előző vasárnap pedig hazatérési partit szerveztek egy srácnak, aki most jött haza Ausztráliából. Dizsi volt a kocsmában!!! Ilyet még nem pipáltam! A 80-as évek legjobb slágereire ropta a falu apraja-nagyja (és most véletlenül se képzeljen senki hagyományos ír táncot maga elé). Nagy siker volt: folyt a sör, törtek a poharak, de persze bőven jutott a kasszába is, úgyhogy remélem, hogy máskor is lesz ilyen alkalom.

 

Szóval, ezek mennek. Meg a felhők.